Rezsőházy Rudolf

Mindannyiunkat bosszant, amit külföldön írnak és mondanak rólunk. Nem múlik el nap, hogy ne jelenne meg valami bántó vélemény vagy kezdeményezés, amit a hazai sajtó tudomásunkra is hoz. Ha összehasonlítjuk, milyen volt hírnevünk és megbecsülésünk a világban 1956 után és most milyen, a kontraszt szembeszökő. Mi történt? A kérdés megérdemel egy önelemzést.  

A magyar politizálás módját két névvel szokás jellemezni: Kossuth és Deák. A két név két ellentétes magatartást képvisel: az alku nélküli kiállást és a megegyezés keresését.

A hajthatatlan politikavezetés minden konfliktusban szabadságharcot lát. Forradalom-kultuszt művel még akkor is, ha a változásokat nem a barikádokon vívja ki, hanem a játszmát a szavazófülkékben nyeri meg. Szereti a huszárvágást. Majd megmutatjuk, hogy mit érünk! A magas önbecsülés és az önmarcangolás vesztés esetében nem zárják ki egymást. Az öndicséret és a büszkeség valamint az önsajnálat megférnek egymás mellett. Szeretjük énekelni, hogy a balsors minket régen tép, és kegyelettel emlékezünk vissza tragikus eseményekre, mint Trianon. De dacosok is vagyunk: ne mások oktassanak ki, hogy mit kell tennünk!

Bevett szólások fejezik ki ezeket az attitűdöket mint például „követelem a jussomat”, „nem! nem! soha”, „mindent vissza!” vagy „nem engedünk a 48-ból”. Az utóbbi időkben hangoztak el olyan mondatok, melyek egy síkra helyezték alárendeltségünket Moszkvával szemben és függőségünket Brüsszel irányában. Engem a dolog megbotránkoztatott és a hetykeség karakterisztikus jelének tartom. Moszkva megszállt bennünket, míg Brüsszelhez szabadon csatlakoztunk. Moszkva kizsákmányolt minket, Brüsszel pedig bőségesen befektet. Moszkva rendelkezett fölöttünk, Brüsszelben pedig közös döntések résztvevői vagyunk. Elfelejtettük, hogy a szocializmus éveiben a Nyugatról álmodoztunk és oda kívántunk visszatérni?

A megegyezés keresésére is találhatunk számos példát. A kompromisszumkészség is jelen van történelmünkben. A nemzet élén állók között voltak megfontolt emberek, akik tudták, mikor jött el a tárgyalások ideje s a fehér asztalnál mit lehet elérni. A kompromisszumban mindkét fél nyer is, veszít is. Egyikük sem viszi el a tét összességét, nem éri el egészen célját, de mindkettőjük kap elegendő eredményt, hogy érdemes legyen megegyeznie. Mindkét fél azt gondolja, hogy elért eleget (vagy veszthet többet), hogy az egyezményt aláírja. A kompromisszum törékeny, ha a felek nincsenek meggyőződve arról, hogy a megállapodás kiegyensúlyozott.

Az akaratukhoz minden körülmények közt ragaszkodó emberek az engedményeket tevőket könnyen árulással vádolják, míg a tárgyalásra készek őket csökönyösnek, merevnek tartják. Ám a politika művészete éppen abban áll, hogy tudjuk, mit mikor tegyünk: mikor kell szilárdan ellenállnunk (és ehhez megvannak az eszközeink), és mikor kell kezdeményeznünk, hogy az ellentéteket áthidaljuk.

A közelmúlt iskolapéldát nyújtott, hogyan kell a dolgokat kezelni. Az internetadó tervezete a közvélemény jó részét (a hivatásos ellenzéken túl) mozgósította. Az ellenállás tömegtüntetésbe torkollt. A kormány keresztül vihette volna szándékát, hisz a parlamentben kényelmes többséggel rendelkezik, de az országban komoly rétegeket taszított volna el magától. Bölcsen tette, hogy tervét visszavonta. Egyébként a bölcsesség csinál a politikusból államférfit.

Mit lehet mármost a cikk elején fölvetett dilemmára válaszolni? Országimázsunk megváltoztatható-e pozitív irányban?

Kétségtelen, hogy hírünk csúfítása egyrészt tudatos munka olyan körök részéről, akiket sért a magyar kormány gazdaság- és szociálpolitikája vagy akik szívesen törnék meg az ország keresztényihletésű irányvételét. Másrészt azonban nekünk is kell változtatnunk. 1526 óta először fordul elő, hogy nem vagyunk kényszerpályán, hogy nem őrlődünk nagyhatalmak között, hogy választhatunk. Persze jól felfogott érdekeinket védeni kell, ez hozzátartozik a külpolitika lényegéhez. De maradjunk nyitottak, kezet nyújtók, szerződéstisztelők, és tegyük meg mindig az első lépést. A kétes nyilatkozatoknak, a sértődöttségnek véget kell vetni.

Külpolitikánk vezetője új prioritást tűzött ki. Szerinte a külpolitika döntő szerepe nemzetgazdaságunk szolgálata. Senki sem vonja kétségbe, hogy külképviseleteink felelősségei közé tartozik a gazdasági lehetőségek föltárása, a kapcsolatlétesítés, a piacnyitás. Az üzletkötés már a vállalkozók föladata.

Ám a kultúrdiplomácia hasonló fontosságú. Be kell mutatnunk, hogy kik vagyunk, mit alkot(t)unk, miben vagyunk jelesek, miért érdemes hozzánk jönni. Ehhez járulhat a mai kedvezőtlen helyzetben egy olyan intézmény, mely figyeli a rólunk kialakult vélemények alakulását, azokat helyesbíti, argumentál, adatokat szolgáltat, vonzó képet fest, meghív Magyarországra. A tudatos kommunikáció nélkülözhetetlen. Éljünk vele!

mail: rezsohazy.rudolf@gmail.com                                      Rezsőházy Rudolf, 

                                                                                             Prof.em.Univ.cath. de Louvain

kép forrása: AP