Az EP választás rekord alacsony közép-európai részvétele jelzi, hogy a korábban elkötelezett integráció-párti társadalmak egyre kevésbé képesek az Európai Unió jelenlegi politikájával azonosulni.
Kép forrása: CEPI
Sokat és sokáig fogják még elemezni a 2014-es EP választások tanulságait (a bizottsági elnökjelöltek vitájának jelentősége, az euroszkeptikus pártok jelentős, bár nem előreláthatatlan előretörése, az alacsony részvétel okai stb.) és talán nem túlzás azt állítani, hogy évek múlva úgy tekintünk majd erre a választásra, mely döntően befolyásolta az Európai Unió jövőjét. A számos elemzési lehetőség közül egyet szeretnék ebben a rövid írásban kiragadni, egy olyan összefüggésre szeretnék ugyanis rámutatni, mely eddig talán kevésbé keltette fel az elemzők érdeklődését, noha alapvető fontosságúnak látom.
A hazai alacsony részvétel okait már sokan magyarázták, többek között a lanyha kampányra és az európai politika iránti érdektelenségre vezették vissza. Érdemes azonban a részvétel kérdését némiképp tágabb kontextusban is megvizsgálni. Adja magát a visegrádi államok ez irányú összevetése, mivel ezek az államok mind szocio-kulturális értelemben, mind az európai integrációhoz fűződő viszony szemszögéből – ha nem is homogének –, de hasonlóak, és ezért értelmesen összehasonlítható a választási részvétel is. Ha a négy visegrádi állam (Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország) részvételi adatait vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy 13 és 29 százalék között mozgott, mely igencsak távol áll mind az uniós átlagtól, mind az olyan nyugat-európai államok választási részvételétől, ahol nem kötelező a szavazás. Sőt, noha nem az előbbivel azonos mértékben, de még a balti-államok részvételi arányánál is alacsonyabb.
Miért lehet meglepő ez az eredmény? Gondoljunk vissza a kilencvenes évek elejére és közepére, ebben az időszakban a visegrádi országok az uniós tagság legelszántabb aspiránsainak számítottak – mindegyikük alapvető külpolitikai célja a csatlakozás volt – és úgy tűnt, hogy az uniós integrációt széles társadalmi konszenzus is övezi, melyet a csatlakozásról tartott népszavazások is mutattak (77 és 93 % közötti támogatás). Az „európai felzárkózás” a kilencvenes és a kétezres évek egyik legtöbbet hangoztatott szlogenje volt, és jelentős társadalmi mobilizációs erővel rendelkezett. Ennek fényében meglepő, hogy az EP választások iránti érdeklődés a tagság kezdete óta folyamatosan csökken, és 2014-re már megkérdőjelezhető szintet ért el. Az EP részvétel aránya élesen elválik a nemzeti választási részvételi arányoktól, és ez azt valószínűsíti, hogy nem e társadalmak általános politikai bizalmatlanságáról és érdektelenségéről lehet szó, hanem legalább részben olyan okok állnak mögötte, melyek egyértelműen az Európai Unióhoz – másképpen: az európai politikához – kapcsolódnak.
Úgy gondolom, hogy az egykoron elkötelezett Európa-párti Közép-Európa rendkívül alacsony részvétele az EP választásokon üzenet értékű, melyet érdemes lenne a brüsszeli központnak és bürokráciának meghallania és megértenie. Egyrészről ez a jelenség azt üzeni, hogy innen nézve a brüsszeli intézmények működése, eredményei gyakorlatilag láthatatlanok – és így azok mobilizációs hatása megközelítőleg nulla. Paradox módon különösen igaz ez a Parlamentre, mely politikai tevékenysége lényegében képtelen bármilyen módon értékelhető hatást gyakorolni e régió társadalmainak gondolkodására. Ezek közül kivételek azok a helyzetek, amikor egy tagállam kerül a figyelem középpontjába – mint történt ez többször is Magyarországgal az elmúlt ciklusban – de ezek az események is inkább elrettentő hatást gyakorolhatnak, mivel leginkább az európai politikai elitnek a közép-európai térséggel kapcsolatos sematikus gondolkodásáról és meg nem értéséről tanúskodnak. Az uniós intézmények ilyen láthatatlansága különösen azért problémás, mert az uniós regionális politika keretei között a csatlakozást követően jelentős fejlesztési források érkeztek a térségébe, és ezekből minden visegrádi állam sokat profitált – így azonban elveszik a tagság egyik leginkább előnyös vetülete.
Másodsorban, az is látható, hogy a Parlamentben zajló általános – nem ország-specifikus – politikai viták idegenül hatnak e régióban. Az „Európai Egyesült Államok” kérdése ebben a közegben nehezen értelmezhető, mert rendszerváltást követően visszanyert állami önállóságot általában értéknek tekintik e társadalmak, és így nem kívánnak egy nagyobb egységben feloldódni. A különféle kisebbségi csoportokkal és általában a megkülönböztetés tilalmával kapcsolatos, főleg az európai baloldal és liberálisok által felvetett kérdések szintén – e társadalmak alapvetően eltérő problémái (történelmi-etnikai feszültségek, elszegényedés, elöregedés, a gazdasági válság továbbgyűrűző hatásai stb.) – csak szűk körben jelentkeznek komoly kérdésként. A 2008 óta tartó gazdasági válsággal kapcsolatos parlamenti viták pedig gyakorlatilag nem befolyásolták az Unió ezzel kapcsolatos lépéseit, nem teremtettet alternatív víziót a megoldásról, így jelentőségük igen csekély a közgondolkodás szempontjából. Azaz, nem igazán találhatunk olyan problémafelvetéseket, melyek e társadalmak is képesek lennének mobilizálni, az európai politika felé orientálni.
Utolsóként érdemes arra is utalni, hogy tíz év tagságot követően is az európai politikai elit még mindig „új tagállamokként” kezeli ezeket az országokat, és az európai politikusok egyes esetekben igencsak kioktató hangot ütnek meg, amikor egy-egy régiós kérdés esetleg szóba kerül. Ez természetesen nem jelent hátrányos megkülönböztetést, az érdekérvényesítő politikai mechanizmusok teljesen pártatlanok, azonban visszatetszést kelthet a régió politikusaiban és társadalmaiban, és így erősítheti a jelenlegi európai politikával kapcsolatos pesszimizmust.
Összegezve, az EP választásoknak lehet egy olyan olvasata is, hogy ebben a formájában az Európai Unió és politikája lényegében érdektelen a közép-európai társadalmak legnagyobb részének, sőt maga az uniós tagság vezetett legalább részben oda, hogy a régió korábban egyértelmű integráció-párti elkötelezettsége 2014-re jelentősen meggyengült társadalmi szinten. Csak remélni tudom, hogy az Unió nem a jól ismert strucc-politikát követi majd e helyzetben, hanem valamilyen módon megpróbálja ezeket az országokat és társadalmakat „visszaédesgetni magához”, akár úgy is, hogy készséget mutat egyedi problémáik megértésére, valamint leszámol egyszer és mindenkorra az „új tagállamok” kifejezés mögött megbúvó attitűddel és minőségileg is új hangot üt meg a régióban. Ez az Európai Unió érdeke is, mivel – bármennyire is meglepő ez az állítás az előbbiek fényében – a választásokon szavazó közép-európai polgárok a régió integráció iránti elkötelezettségről is tanúbizonyságot tettek, ugyanis az EP 108 új euroszkeptikus képviselőjéből csak hét érkezik ebből a régióból. Azaz, egy realista – a tagállami érdekek iránt, mondjuk úgy, szenzitívebb – integrációs politika, mely képes lehet az euroszkeptikusok vitorláiból középtávon kifogni a szelet, potenciális szövetségesei és támogatói Nyugat-Európa mellett leginkább Közép-Európában találhatók, és ez a támogatás még sokat jelenthet az elkövetkező évek komoly, az Unió jövőjéről szóló csatározásokban.
