Forrás: france24.com |
KOMMENTÁR
Tudniillik Belgium. A hétvégén a jelek szerint tető alá hozták ugyanis a flamand és vallon pártok közötti megállapodást. Igaz, a nyertes pártot kizárták a megegyezésből.
A tavaly áprilisi választások után kialakult kormányválság a végéhez közeledik Belgiumban. Két hónapi intenzív tárgyalás után a nyolc érintett pártnak ugyanis sikerült megegyeznie azokban az alkotmányos átalakításokban, amelyek feloldhatják a kialakult patthelyzetet, és kifoghatják a szelet a szétszakadást pártolók vitorlájából. A szombati megállapodásra azt követően került sor, hogy a Moody’s bejelentette, hogy a Dexia Bank helyzetének megoldatlansága miatt lerontja az ország besorolását.
Forrás: AP/Francois Mori |
A konfliktus forrása, hogy az ország lakosságának 60 %-át kitevő flamandok úgy érzik, az ő adójukból tartják el a szegényebb déli országrészt. Ezért a devolúció lényege, hogy a régiók nagyobb financiális autonómiára tehessenek szert. A hírek szerint a megállapodás arról szól, hogy a régiók összesen 10.7 milliárd eurós ($14.5 milliárdos) összeghatárig maguk szedhetik a régiójuk személyi jövedelemadóját.
A régiók alkotmányos önállósodása, mely egy irányba mutat több ország föderális elmozdulásával és a brit devolúcióval is, kiterjed más kormányzati területekre is, beleértve az egészségügyet, a társadalombiztosítást és a közlekedésügyet is. A többségében flamand Brüsszel francia ajkú lakosságát érintő speciális jogok egy részét is eltörlik.
A vallon lakosság érdekeit szem előtt tartó politikai pártok számára persze kérdés, hogy mindez nem az elszakadás előszobája-e. Egyelőre azonban ők is elégedettnek tűnnek. Charles Michel, a francia nyelvű Reformista Mozgalom vezetője úgy jellemezte a maratoni tárgyalások lezárását, mint ami olyan megállapodást eredményez, amely „a legjelentősebb a II. világháború befejezése óta.”
Forrás: naharnet.com |
Számukra nyilván az volt a megállapodás legfőbb biztosítéka, hogy a 2010-es választások győztesét, az Új Flamand Szövetséget (N-VA) kizárták a tárgyalásokról, mivel szeparatista álláspontjából nem engedett. A párt, és annak vezetője, Bart de Wever, aki még mindig a legnépszerűbb a közvélemény-kutatási adatok szerint, közben tovább radikalizálódott. Ám a megegyezést a jelek szerint ők sem akadályozták meg.
A történet nyilván sokféleképp értelmezhető. A belga alkotmány már régóta fontos támpontja a hazai politikának, így valószínűleg érdekes párhuzamokat lehetne vonni az ugyancsak élesen megosztott hazai helyzetre vonatkozólag. Ám nyilvánvaló, hogy a könnyű utalások és áthallások nem vezetnek messzire. Az alapkérdés tehát nem az, vajon hogyan lehet ráhúzni a kinti történetet az itthonira, vagy fordítva, hanem inkább az, hogy vajon milyen (írott és íratlan) intézményes mechanizmusok biztosították több mint 480 napja a belga államapparátus működését a kormányválság ideje alatt, s hogy vajon van-e olyasmi, és esetleg tanulható-e, mint a politikai megállapodások kultúrája, különös tekintettel az egyébként élesen elütő politikai hagyományú és érdekű tárgyaló felekre.