FARKAS VAJK

Az előrehozott katalán választás és a függetlenségi törekvések erőltetése és eszközként használása megmutatta a katalán függetlenségi törekvések korlátait. A választások nyomán kialakult bizonytalan politikai helyzet pedig nem segíti sem a régió, sem Spanyolország kilábalását a gazdasági válságból.

A november 25-én tartott előrehozott régiós parlamenti választás érdekes helyzetet teremtett Katalóniában. A választást kitűző régi-új katalán elnök Artur Mas szándéka szerint a szavazás egyben erőpróbája is volt a katalánok függetlenségi törekvéseinek. A kormányzó CiU (Convergencia i Unió) azzal kampányolt, hogyha pártja abszolút többséget szerez a katalán törvényhozásban akkor az elegendő demokratikus felhatalmazást jelent ahhoz, hogy akár a madridi kormány ellenében is a következő ciklusban a katalánok népszavazáson dönthessenek a tartomány jövőjéről. Ez persze arra is alkalmas volt, hogy a CiU elterelje a figyelmet a csőd közelében álló régió pénzügyi nehézségeiről, az emiatt bevezetett megszorításokról és a madridi kormánytól kért segítségről.

A választási kampány ennek megfelelően szinte kizárólag az esetleges függetlenségi népszavazás körül forgott. Ez alapvetően a függetlenségi törekvések ellen hatott, hiszen a különböző médiumok hosszasan elemezték, hogy gyakorlatilag miért lehetetlen a függetlenségről szóló népszavazás. Egyfelől nincs alkotmányos lehetőség olyan népszavazás kiírására, aminek keretében csak a katalán lakosság szavazhatna a kérdésről, de az ehhez szükséges alkotmánymódosítást nem támogatná sem a központi parlament, sem pedig a lakosság, aminek azt népszavazáson kellene megerősítenie. A kezdeményezésre mért két legnagyobb csapás azonban Európától és Katalóniából jött. Az Európai Unió vezetői többször megerősítették, hogy amennyiben Katalónia függetlenné válna, akkor újból kérnie kellene felvételét az Unióba, ami évekbe telhet, ráadásul számolhat Spanyolország vétójával is. Ebben az esetben pedig a katalánok sem támogatnák a függetlenséget. Emellett azonban a katalán vállalkozói körök is hevesen ellenezték a spanyol gazdasághoz ezer szállal kötődő Katalónia kiválását, nem utolsó sorban azért, mert nem szeretnének az uniós piacon kívülre kerülni.

A választásokon a várakozásoktól eltérően csúfos vereséget szenvedett a kezdeményező Artur Mas és pártja a CiU. A párt nemhogy nem szerzett abszolút többséget, de 12 helyet veszített a 135 fős katalán törvényhozásban. Igaz, azt is meg kell jegyezni, hogy a törvényhozásban továbbra is többséget alkotnak azok régiós pártok, amelyek adott esetben támogatnák a régió függetlenséget, vagy legalább azt, hogy a katalánok népszavazáson dönthessenek a jövőjükről. A választások végeredménye tehát két fontos kérdést vetett fel. Egyrészt, azt, hogy az előrehozott választásokból mindenféle szempontból vesztesként kikerült CiU hogyan tud kormányt alakítani, másrészt mi lesz a függetlenségi törekvés sorsa.

A CiU-nak a választásokon azzal a parlamenti mandátumait megduplázó ERC-vel (Baloldali Köztársasági Párt) kellett szövetkeznie, amellyel az egyetlen közös pontjuk az katalán önrendelkezésről vallott nézetük. Amíg a CiU egy liberális-konzervatív és egy kereszténydemokrata párt szövetsége, addig az ERC egy radikális baloldali párt. Ennek megfelelően az együttműködésről szóló megállapodás is nehezen jött létre, amiben a CiU az új szövetséges gyakorlatilag minden követelését elfogadta. Az ERC nem lesz része a katalán kormánynak, hanem csak szavazatával támogatja azt. Az ERC-vel kötött megállapodást a CiU vállalkozói háttere keményen ellenezte, hiszen az teljesen szembe megy a CiU eddigi neoliberális gazdaságpolitikájával. A megállapodás értelmében felülvizsgálják az eddigi megszorításokat, viszont a jövő évtől 9 adónemet vezetnek be, illetve emelnek meg. Az egyik újra bevezetendő adó az éppen a CiU által eltörölt örökösödési illeték lesz. De adót vetnek ki a banki betétekre, a cukros italokra és a kereskedelmi láncokra is.

A gazdasági kérdéseken túl az ERC legfontosabb feltétele volt a függetlenedési politika folytatása. Meglepetésre a paktum részeként konkrét időpontot is megjelöltek a népszavazás megtartására, amit a CiU-n belül többen elleneztek. A megállapodás része egy forgató könyv, amely szerint 2013 végéig megteremtik minden jogi, intézményi feltételét annak, hogy 2014-ben megtarthassák a népszavazást. Igaz, menekülő utat is hagyott magának a két párt, hiszen ha a társadalmi körülmények megkívánják, akkor későbbre is lehet halasztani a népszavazást. A forgatókönyv szerint először meg kell próbálni megállapodni a központi kormánnyal, hogy támogassa a népszavazásról szóló törvény módosítását, amire gyakorlatilag nincs esély. A választások végeredménye miatt magabiztos központi kormány kijelentette, hogy minden alkotmányos eszközzel megakadályozza a népszavazást, sőt büntetőjogi eszközökkel is fellép annak érdekében, hogy a katalán vezetők betartsák és betartassák a törvényeket. Ezzel egyidőben egy régiós törvényt is elfogadnának a régiós népszavazás szabályairól, amely nem követelné meg a központi kormány jóváhagyását a népszavazás kiírásához. Ezt viszont biztosan megsemmisítené az Alkotmánybíróság, ahogyan azt egy hasonló baszk törvénnyel is tette 2008-ban. A tervek szerint ha ezek a kísérletek nem járnak sikerrel akkor nemzetközi fórumok elé vinnék a kérdést, ahol egyébként szintén nincs esély pozitív fejleményekre. Ráadásul az sem valószínű, hogy más szeparatista erők, mint például Skócia támogatnák a katalánokat, hiszen Skócia esetleges függetlensége esetén félhetne egy spanyol vétótól az EU-s csatlakozási tárgyalásokon.

Így tehát a Mas és az ERC által erőltetett függetlenségi népszavazás inkább tűnik szimpla porhintésnek, amivel saját eredménytelenségeiket próbálják eltakarni, illetve amivel a madridi kormányt lehet zsarolni, mint valós alternatívának. Ennek ellenére a megállapodás része az is, hogy ki kell építeni a katalán államiság feltételeit is. Ez annyit jelent, hogy a következő évben létre kell hozni a katalán nemzeti bankot, önálló adóhivatalt, önálló választási szerveket, saját válogatottat, valamint a régiós legfelsőbb bíróságot a katalán bíróságok legfelsőbb fórumává kell átszervezni – ez egyszer már alkotmányellenesnek bizonyult. Az persze csak később derül ki, hogy ezekből a tervekből valóban teljesít-e valamit az új katalán kormány vagy megmarad a sértődött dacpolitizálás olyan szimbolikus lépéseinél, amire kiváló példa volt Mas december 24-i beiktatása. Az eseményen első alkalommal fordult elő, hogy sem a kormány képviseletében jelen lévő miniszter, sem a kormánymegbízott nem foglalhatott helyet az elnöki asztalnál, hanem csak a vendégek között. Ami ennél is szembetűnőbb volt, hogy fekete lepellel takarták el az ország egységét kifejező uralkodó portréját és a katalán zászló mellett nem volt látható a sem az EU-s, sem a spanyol lobogó.

Azért is kérdéses, hogy mi teljesülhet a két párt megállapodásból, mert több elemző is rámutatott a szövetség törékenységére. A CiU szándékát jól jelzi, hogy beiktatási beszédében Mas a függetlenségi népszavazásnál csak a törvényes út lehetőségéről beszélt, ami nagy változás ahhoz a korábbi kijelentéséhez képest, hogy akkor is lesz népszavazás ha arra nincs törvényes lehetőség, illetve szándékosan nem említette az időpontot, ami viszont a megállapodás része. Ezzel egyértelműen a katalán szocialista pártnak üzent, aki mindvégig ellenezte a Mas által képviselt függetlenségi retorikát, és aminek a vezetője a napokban közölte, hogy kész együttműködni a CiU-val ha az letesz függetlenség prioritásként való kezeléséről.

Az új helyzetben a CiU-nak nemcsak a szövetséges ERC követeléseivel és saját belső ellenzékével kell megküzdenie, de a madridi kormányzattal is, amivel a választási kampány csak tovább rontotta a viszonyt. A katalán politika egyébként is hajlamos magát áldozatként beállítani erre pedig újabb ok a központi kormány által meghirdetett oktatási reform. A reform egyik legfontosabb eleme, ami kifejezetten Katalóniát érinti, hogy a régiós kormányoknak biztosítani kell, annak a lehetőségét, hogy minden diák azon a hivatalos nyelven tanulhasson amelyiken akar. Katalóniában az iskolák többségében a katalán az oktatás nyelve, amíg a spanyolt csak mint idegen nyelvet tanulják a diákok. Elvileg lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy aki spanyolul akarja a tantárgyakat tanulni, azok ezt megtehessék, azonban ezt a gyakorlatban csak egyes fizetős magániskolák tudják biztosítani. Így több bírósági ítélet és alkotmánybírósági határozat ellenére is olyan családok gyerekinek is katalán nyelvű oktatásban kell részt vennie, akik ezt nem szeretnék, de nincs pénzük arra, hogy magániskolába járassák gyereküket. A katalán kormány a reformot a katalán nyelv és Katalónia elleni támadásnak minősítette, szemet hunyva afelett, hogy éppen azt próbálja megtagadni saját kisebbségétől – a katalánul nem beszélő spanyoloktól –, amit ők, mint kisebbség megkövetelnek, és meg is kapnak a központi kormánytól.

Sem a katalán népszavazásnak, sem pedig Katalónia függetlenné válásának nincs tehát számottevő esélye a közeljövőben. Az instabil katalán kormány viszont óriási kihívások előtt áll. Egyfelől kezelnie kell a palackból kiszabadított függetlenség kérdését, másfelől meg kell küzdenie a súlyosan eladósodott régiós költségvetéssel is, amihez elengedhetetlen lesz a kapcsolatok rendezése a madridi kormánnyal. A gazdaság rendbetételének pedig nem kedvez a szereplők által generált bizonytalanság sem. A katalán kérdéssel kapcsolatban azonban nem szabad elfelejteni, hogy annak lehetnek egyéb nemzetközi, akár a magyarságot is érintő hatásai is. Katalónia Spanyolországon belüli státuszát az autonómiáért küzdő kisebbségek mindezidáig példaként állították a központi kormányzatuk elé, mint jól működő rendszert, ami maradéktalanul garantálja a nemzetiségek jogait és nem veszélyezteti az állam integritását. A mostani nemzetközi szinten is tárgyalt viták azzal fenyegetnek, hogy ez megfordul, és Katalónia esetét – amelynek helyzete irigylésre méltó minden nemzetiség számára –, mint nem működő és az ország egységét veszélyeztető rendszert a központi kormányok fogják majd a nemzetiségek elé ellenpéldaként állítani.