Váratlan fordulattal zárult a brit parlamenti választás. Miközben a fogadóirodák többsége inkább munkáspárti vezetésű kormányt várt, a közvélemény-kutatóknál pedig döntetlenre állt a meccs, a konzervatívok biztonságos többséget tudtak szerezni a parlamentben. Mivel  ilyen sikert legutóbb 1992-ben könyvelhettek el, felvetődik a kérdés: vajon egy új, konzervatív reneszánsz nyitányáról van szó?

A kérdésre a válaszom az, hogy egy ilyen fordulat egyáltalán nem olyan biztos, amilyen fölényesnek látszik az elért győzelem. Sok oka van ennek. Egyrészt a választási matematika sem sugallja ezt egyértelműen, másrészt azért nem, mert egy konzervatív reneszánszhoz nem elegendő a fölényes választási győzelem, többre van szükség. Jó kormányzásra, megfelelő gazdasági-politikai klímára, és egy olyan vízióra, amely magával tudja ragadni a lakosságot éppúgy, mint a gazdasági szereplőket és a pénzügyi világot. Az alábbiakban először a választási eredményt tekintem át ebből a szempontból, majd a politikai helyzetről lesz szó, nyilván csak röviden.

Ki nyerte meg ezt a választást?

 Ha röviden kellene válaszolnom, azt mondanám, hogy a konzervatívok mumusa, a Skót Nemzeti Párt (SNP) nyerte meg számukra a választást. A helyzet ugyanis az, hogy míg Angliában és Walesben a konzervatívoknak nem sikerült túl sok új választási skalpot begyűjteniük (valójában a munkáspárt a leadott szavazatok számában jobban erősödött itt, mint a konzervatívok – 1,5 százalékkal, szemben a toryk 0,8 százalékával), a korábban masszívan munkáspárti Skóciát letarolta az SNP, s ennek megfelelően a munkáspárt biztos bázisa egyszerűen eltűnt. Ily módon Anglia és Wales többségében konzervatív, míg Skócia szinte kizárólag nemzeti párti kezekre jutott. A választási térképen ez úgy jelenik meg, hogy Anglia kék, Skócia sárga. A piros, a Munkáspárt hagyományos színe összezsugorodott.

 forrás: The Guardian

De másképp is belátható, hogy az SNP nyerte meg a választást a konzervatívoknak. Az utóbbiak ugyanis egy olyan választási kampányt hajtottak végre, amelynek mindössze két fontos üzenete volt. Ezek egyike a gazdasági stabilitás volt, a másik pedig az a veszély, amelyet egy munkáspárti-skót nemzeti párti koalíció jelenthetett volna az Egyesült Királyság jövőjére. Ha innét nézzük, a választási eredmény tisztán nemzeti elköteleződés szerint oszlik meg: Angliát az Egyesült királyság egyben tartására szavazó angol, míg Skóciát a nemzeti pártra szavazó nacionalista szavazat nyerte meg. A Munkáspárt nyilvánvalóan nem érvelhetett a szakadás mellett, hisz akkor maradék angliai bástyáit is elvesztette volna, s nem érvelhetett az egyben maradás mellett sem, hiszen az viszont a skót szavazatokat idegenítette el. Így viszont, határozott nemzeti elköteleződés nélkül, a két ló között a földre esett.

 Milyenek a politikai kilátások?

 Forrás: Dan Kitwood/Getty Images

David Cameron vezetésével tehát a Konzervatív Párt  váratlan és nem-remélt győzelmet aratott a választásokon. Ám a tömegdemokráciákban a választási győzelemnek súlyos ára van – vagy betartja ígéretei jó részét a győztes, vagy azzal a népszerűségvesztéssel kell számolnia, amely a nyilvánvaló választási hazugságból fakad. Vagyis Cameronnak bizonyos ígéreteket tartania kell. Ezek közül is a legfontosabb talán – mégpedig össze-európai nézőpontból – az az ígérete, hogy népszavazásra bocsájtja az uniós tagságot, mégpedig a közeljövőben, akár már az eredetileg ígért 2017 vége előtt is. Nem pusztán az a kérdés, hogy kilép-e az Egyesült Királyság az Európai Unióból (ezt a forgatókönjyvet Brexit-nek nevezi a brüsszeli newspeak), hanem az, hogy ha bennmarad, annak milyen ára lesz.

 Cameron ugyanis világossá tette: az Uniót számos területen visszavonulásra kívánja rávenni, hogy ezzel biztosítsa a maga számára a népszavazási győzelmet a bennmaradás vagy távozás kérdéséről. A jól értesültek szerint már a június 21-i brüsszeli uniós csúcsértekezleten benyújthatja azt a kívánságlistáját, amelyért cserébe garantálja, hogy a Konzervatív Párt a bent maradás mellett tud kampányolni a népszavazáson.

 Az európaiak azt remélik, hogy Cameron e tárgyalásokon nem lesz túl erős, mert a saját pártjában egymásnak feszülő EU-szkeptikusok és EU-párti képviselők béna kacsává fogják változtatni. Ám van egy másik lehetséges szcenárió is: az, hogy Cameron a választások után megerősödve fog tárgyalni Brüsszelben, maga mögött tudva a City erejét és lobbi potenciálját, s a brit EU-tagságot kulcskérdésnek tekintő Merkel kénytelen lesz stratégiai engedményeket tenni célja biztosítása érdekében.

 Ám egy ilyen fordulat esetén sem látszik egyértelműnek, hogy Cameron valóban sikeres áttörést tud végrehajtani. Az európai vezetők ugyanis attól rettegnek, hogy az Egyesült Királyság példája precedensként fog szolgálni más renitens országok/politikusok számára, s ez akár az egész európai integrációs folyamatot is mély válságba taszíthatja. Az mindenesetre jól látszik akár Orbán Viktor példájából is, hogy az EU-val kapcsolatban kritikusabb tagállami politikai vezetők már most amellett érvelnek, hogy a britekhez hasonlóan nekik is erőteljesen fel kell lépniük nemzeti érdekeik érvényesítése érdekében.

 A brit EU-tagsággal kapcsolatos bizonytalanságok miatt tehát Cameron pozícióját nem lehet egyértelműen erősnek tekinteni. Kétségtelen, hogy már eddigi teljesítményével is felülmúlta a vele kapcsolatos várakozásokat. Ám a nagy kérdés az, hogy most, amikor kifejezetten invenciózus politizálásra lesz szüksége, vajon valóban képessé válik-e arra, hogy erős vezetőként lépjen fel hazája érdekei védelmében.

 És akkor még nem szóltunk a fenyegető skót helyzetről.

 Forrás:  Getty Images

Pedig egyes elemzők szerint a hazájában monopolhelyzetbe került politikai erő, a Skót Nemzeti Párt sikeres, fiatal női vezetője, Nicola Sturgeon már jövőre felvetheti újra a kiválásra vonatkozó szavazás ötletét.