A Magna Charta minden valószínűség szerint a legismertebb s egyike a legkorábbiaknak is azon ősrégi dokumentumok között, amelyek a joguralom eszméjét alapozták meg Nagy Britanniában és – ezen keresztül - a nyugati világban is.

800 évvel ezelőtt született, 1215. június 15-én, Runnymede-ben, nem messzire Windsortól.

A Runnymede-on-Tames Hotel szobájában ülve elnézem azokat az elegánsan öltözött hölgyeket és urakat, akik az emlékezetes esemény ünneplésére sietnek. Én magam csak azért lehetek itt, mert egy amerikai közhasznú alapítvány egy kicsit formabontó konferenciát rendezett a témáról e helyszínen. Mindenesetre az évforduló apropóján érdemes végiggondolnunk, vajon miben áll, ha van egyáltalán ma is jelentősége a Magna Chartának.

Úgy gondolom, egy efféle dokumentum csak akkor őrizheti meg jelentőségét a történelmi viharok között, ha mindig új szerepre tud szert tenni. Egyértelműen szeretnék fogalmazni! Például most új életre támadhatna, hisz Európának ma épp egy ilyen Magna Chartára van szüksége. Javaslatom a következő: az Európai Unió jelenlegi vezető tisztségviselőiinek közösen kellene aláírniuk és kiadniuk egy nyilatkozatot, mely az európai politikai közösség/eknek szól. Földnélküli János királyhoz hasonlóan ígérjék meg az európai vezetők, hogy (mutatis mutandis):

•  soha nem fognak visszaélni hatalmukkal,
• hogy soha nem fognak további lépéseket tenni a politikai intézmények újabb központosítása érdekében a választók és közösségeik kifejezett felhatalmazása nélkül,
• hogy soha nem fognak kísérletet tenni arra, hogy a helyi közösségeknek saját sorsukra vonatkozó döntési jogait átvegyék, s ha ilyennel rendelkeznek, arról készek lemondani és
• hogy soha nem kísérlik meg arra használni hatalmukat, befolyásukat, a törvényhozást és egyéb jogalkotási technikákat, valamint társadalmi rangjukat, hogy megrövidítsék az európai polgároknak és önkéntes társulásaiknak a szabadságait.

Tudom persze, hogy e fogadalmakkal kapcsolatban elmondható, hogy (a) meglehetősen romantikusan, sőt utópikusan hangzanak, és (b) reálisan semmi esély nincs arra, hogy megszülessenek. Szkeptikusan azt is hozzáfűzhetjük, hogy még ha valóban meg is valósulnak, (c) semmilyen közvetlen haszon nem származna mindebből a legfontosabb szereplők, az európai politikai elit tényleges tevékenységének és gondolkodásmódjának befolyásolására.

Én mégis szinte biztos vagyok abban, hogy egy ilyen gesztus sokat jelentene a jelenlegi európai klímában, amikor az európai választók nagy tömege elégedetlen a kontinensen kibontakozó (társadalmi-politikai, gazdasági és fiskális) folyamatokkal. Még ha az (a) és a (b) feltételezés esetleg igaznak is bizonyulna, a (c) helyzet akkor sem állna be: egy ilyen szöveg bizonyosan nem maradna politikailag visszhangtalan.

Ugyanis akár egy általánosan, homályosan és pontatlanul fogalmazott dokumentum is, amelynek a gerincét a fenti lista tételei jelentenék, szinte bizonyosan enyhülést hozhatna a közvéleményt jellemző bizalmatlanság és gyanú hideg légkörében. Persze az európai szervek legitimációs krízisét ez még nem oldaná meg, hisz a választóközönség nagy része épp azt érzi, hogy azok a hatalmak, melyek helyette számára és utódai számára meghozzák a döntéseket, (földrajzilag és elvont értelemben is) túl messzire távolodtak ahhoz, hogy a szavazók ellenőrizhessék működésüket.

Az Európai Magna Charta alkalmat adhatna az európai vezetőknek arra, hogy a polgárok és helyi közösségeik előtt újra megerősítsék, szándékuk szerint az önkorlátozó kormányzás, a politikai önmérséklet és a szubszidiaritás ideáljának csakugyan érvényesülnie kell az európai intézményhálózatban. Továbbá jogi eszközöket adhatna a helyi közösségek kezébe, hogy az olyan nemtelen próbálkozásokat, mint amilyenek az európai erőközpontok centralizációs kísérletei, független és pártatlan (lehetőség szerint nemzeti) bíróságokon támadhassák meg.

Épp ideje lenne, hogy az európai vezetés a mélyen megosztott európai népesség felé  egy ilyen jelentős gesztust tegyen: az Európai Magna Charta csakugyan bizalomerősítő nyilatkozattá válhatna.