Rezsőházy Rudolf

Ne felejtsük el, hogy a germánok és szlávok messziről jöttek, mielőtt letelepedtek volna. Ők vetettek véget a Római Birodalomnak. Mi magyarok is kalandozó nép voltunk, és nem kérdeztük meg sem Szvatoplukot, sem a Kárpát-medencében lakó avarokat és szláv törzseket, hogy náluk letelepedhetünk-e. Nyugat felé portyázásaink rettegést keltettek, míg csak az érdekeltek össze nem fogtak, hogy kedvünket a pusztító hadjáratoktól elvegyék.

Jóval később, az elmenetel volt a sorsunk, amikor a 19. század végén és a 20. elején szegények tömege hagyta el Magyarországot, hogy az Egyesült Államokban próbáljon szerencsét.

             A fölhozott példák között persze nagy különbségek vannak, de lényegükben hasonlítanak egymáshoz: minden esetben, valami okból kifolyólag emberek százezrei keltek útra, hogy másutt leljenek otthonra.

             Napjainkban, mi európaiak hasonló helyzettel kerülünk szembe. Most nem olaszok, írek, görögök, magyarok mennek el, hanem hozzájuk jönnek.

             Ezt a Koszovóból, Ázsiából, Afrikából jövő áramlatot sürgősen kezelni kell a szuverén államok és az Európai Unió szintjén egyaránt.

             Hosszú távon a föladat abban áll, hogy az indulni akarókat helyben kell rögzíteni egy megfelelő fejlesztési politika kidolgozásával. Az a pénz, amit kénytelen-kelletlen a bevándorlók befogadására, eltartására vagy visszatoloncolására költünk, hasznosabb lenne, ha a hátramaradt régiók befektetéseit segítené. De helyben is vannak források: a vándorlók komoly összegeket fizetnek az őket szállító csempészeknek. Pár nappal ezelőtt került nyilvánosságra egy európai újságíróközösség ankétja, mely 15,7 milliárd euróra becsüli a mozgásba lendülő tömegek utazási költségeit.[1]

             Szép számmal vannak olyan helyek is, ahonnan az emberek elmenekülnek, mert háború van (gondoljunk csak Szíriára, Irakra, Szudánra) vagy üldözik őket (gondoljunk csak egyes iszlám államokra, ahol keresztényeket mészárolnak). Itt egészen más típusú migránsról, menekültről van szó.

             A hosszú távú cél itt a béketeremtés. Ám már most kell kidolgozni, hogy miképp lehet a tűzfészkeket kioltani. Líbiában politikai anarchia uralkodik, és az Európát irányzó nagy sokaság innen indul el. Nemcsak jogos, de szükséges is lenne, hogy főleg a mediterrán európai országok összefogjanak és a helyzetet orvosolják.

             Rövid távon, nélkülözhetetlen, hogy védekezzünk az áradat ellen. Nem lehet kivárni, hogy a hosszú távú kezdeményezések éreztessék hatásukat. Régebben az Európán belüli vándorlások nem jelentettek különösebb problémát. 1945 után az olaszok Franciaországban vagy Belgiumban hamar integrálódtak. Így volt ez a magyarokkal 1956 után: mindenütt befogadták őket, és ők is alkalmazkodtak. A lengyelek is könnyen beilleszkedtek.

             Nem így mennek a dolgok manapság. Mennyiségüknél fogva a beáramlók elhelyezkedése a gazdasági életben lehetetlen. Kulturális szempontból pedig az iszlám világból jövők annyira különböznek az európai életviteltől, fölfogásoktól és szokásoktól, hogy harmonikus beilleszkedésük kudarccal fenyeget.

             A pobléma kezelése rendkívül nehéz föladat, már csak azért is, mert ellentétes értékek sugalmazzák azt. Egyrészt kétségtelen, hogy minden embernek joga van a megélhetéshez. Másrészt minden közösségnek megvan a joga, hogy identitását megőrizze, és vívmányait saját hasznára fordítsa. Igazat adok Valls francia miniszterelnöknek, aki a napokban azt mondta, hogy egyben kell határozottnak és emberségesnek lennünk. Nem könnyű.

             Számíthatunk tehát baklövésekre. Van is egy: kormányunk plakátkampánya és a hivatalos közvéleménykutatás. A plakátok nem arabul vagy albán nyelven vannak írva, hanem magyarul. A közhangulat is ismert: egyáltalán nem kedveli a bevándorlókat. Azt lehet tehát gondolni, hogy ezek a kezdeményezések belföldi használatra készültek. Mentségünkre legyen mondva, egyes más országokban hasonlóképp cselekszenek.

             A kormánynak azonban igaza van abban, hogy a problémát energikusan kézbe vette. Persze egy drótkerítés fölhúzása nem szimpatikus dolog, emlékeztet egy kicsit a vasfüggönyre. Ám az Ausztriától elválasztó drót és aknazár valamint az építendő  zár között a különbség döntő. Az előbbi azt célozta, hogy a magyarok ne mehessenek el, a mostani pedig azt, hogy hozzánk ne jöjjenek be.

             Világos számomra, hogy a népvándorlás konkrétan a szuverén államok szintjén jelentkezik s ott kell azt szabályozni. De az európai szint is fontos, hisz a tagállamok politikáját koordinálni kell. Nem engedhető meg, hogy az egyik állam mások rovására intézkedhessen. Például, hogy az osztrákok hozzánk küldjék azokat az embereket, akiket nem akarnak befogadni.

             Azt hiszem, hogy az elkövetkező években lesz bőven tennivaló.

mail: rezsohazy.rudolf@gmail.com                                                  Rezsőházy Rudolf

                                                                                              prof.em.Univ.cath. de Louvain

[1] Ez a tény azt látszik bizonyítani, hogy az exodusra nem a legszegényebb és legtudatlanabb rétegek szánják rá magukat, hanem azok, akik már tehetősebbek, érzékenyek a fejlett országok vonzására, és képesek útra kelni.