Churchillnek tulajdonítják a következő mondást: „Három közgazdásztól kértem szakvéleményt, és négy tanácsot kaptam. Ebből kettőt Keynes úrtól.”

A napokban Le Figaro párizsi napilap négy Nobel-díjas közgazdásztól kérdezte meg, hogy mit ajánlanak a görögöknek: hogyan szavazzanak a július 5-i nemzeti referendum alkalmával? Két tudós az igen, a másik kettő a nem pártján állt. Ebből azt következtetem, hogy legalább két ember nem érdemelte meg a Nobel-díját. De azt is lehet mondani, hogy egyiket sem kellett volna kitüntetni, mert senki sem tudja biztosan kijelenteni vagy megjósolni, hogy mik lesznek az igen vagy a nem győzelmének következményei.

Közbevetve jegyzem meg, hogy a referendum gondolata sem volt éppen szerencsés, mert az összes jövőt érintő lehetőségeket két ellentétes álláspontra egyszerűsítették le, és a görögöket két szembenálló táborra osztották. Valójában a helyzet sokkal inkább összetett és bonyolult, mintsem hogy két összeférhetetlen véleményre lehetne redukálni.

Nemrég olvastam egy bölcs gazdaságtörténész könyvét, aki azt állította, hogy az 1929-es világválság óta tudjuk, hogy a megszorítások politikája nem oldja meg, csak mélyíti a krízist. Ez az ítélet egyezik a józan ésszel: miképp lehet elvárni olyan emberektől, akiknek csökkentették a fizetését vagy a nyugdíját, hogy elkezdjenek vásárolni vagy befektetni?

Valójában az Egyesült Államok Roosevelt New Deal-jével kezdett a válságból kiemelkedni, a New Deal pedig közkiadásból kezdeményezett nagyméretű terveket és teremtett új munkahelyeket. A különösen sújtott Németországban Hitler az autópályák építését kezdte meg, mely szintén közpénzeket mozgósított valamint (ami már nem volt örvendetes) a fegyverkezést rendelte el.

Ez az eljárás nem jelenti azt, és itt a görög példára gondolok, hogy a tücsköknek ne kellene beiratkozniuk a hangyák iskolájába, és hogy a hamis játékosokat ne kellene kizárni a pályáról.

Miért van az, hogy a közgazdászok különböző iskolákhoz tartoznak, és nem tudnak maguk között megegyezni? Erre a kérdésre igyekszem választ találni.

A társadalomtudományok (ide tartozik a közgazdaságtan is, csakúgy, mint a szociológia, a politológia, az antropológia vagy a történelem…) föladata az, hogy a valóság világát fölfedezzék. Kutatásaikat tényföltárással kezdik, a dolgok értelmezésével folytatják, és a helyzetek, a működések és a változások magyarázatával tetőzik be. Eredményük akkor fogadható el, ha azok kimutathatók, és a kutatótól függetlenül is megállják helyüket.

Bizonyos tudományok túllépnek ezen a kereten, és nemcsak azt kívánják megtudni, hogy mi van, és az miért van, hanem azt is elő szeretnék írni, hogy mi legyen. Így például a kriminológia a devianciát, a kihágásokat, a bűnözést tanulmányozza, és ugyanakkor azt is keresi, hogy miképp kell a vétkeseket megbüntetni, a bűnözést megelőzni, a szabálysértőt a társadalomba visszavezetni.

A közgazdaságtan ilyen alkalmazott, előíró, normatív tudomány is. Nemcsak azt akarja föltárni, hogy a javakat és a szolgáltatásokat hogyan állítják elő, hogy miképp működik a piac vagy, hogy miképp hullámzik, fejlődik, kerül depresszióba az egész, hanem hatni is akar a gazdaságra, kimondja, hogy melyik a helyes cselekvés, mit kell tenni, azaz egy meghatározott gazdaságpolitikát ír elő.

Ám, amikor a tudós átvált a tények megfigyeléséből a tények irányításába, gyökeresen nézőpontot változtat. A kétfajta eljárásnak két különböző ismeretelméleti státusza van. Másfajta gondolkodás kormányozza őket.

A tényföltárót és diagnosztát csak a létező valóság érdekli, meghajol előtte, azt bizonyítja, hogy értelmezési és magyarázó rendszere valóban megfelel-e a realitásnak. A cselekvő, a politikus saját értékrendjéhez folyamodik, hogy ítéljen és célokat tűzzön ki, hogy megfelelő, hasznos stratégiát alkosson.

Sok közgazdász akkor téveszti el az utat, amikor nem különbözteti meg a megállapítás és az előírás logikáját, s úgy tesz, mintha ugyanarról lenne szó. Kritikátlan értékei szubjektivitáshoz vezetnek, és megfertőzik ítélőképességét a tények megállapításában. Doktrínát gyárt.

A jó közgazdász az, aki a tárgyilagos tényelemzést, az értékítéleteket, a helyes célok kitűzését és a megfelelő eszközök kiválasztását logikusan tudja artikulálni, összehangolni.

Könnyű mondani. Sajnos ki kell várni a tapasztalatok kiértékelését, hogy bebizonyosodjon: sikerült-e az intellektuális munka és a ráépülő erőfeszítés.

Amikor a tudósok világát nézem az a benyomásom, hogy két vonás ritkán jár együtt: az intelligencia és a szerénység. Az intelligencia: a beható elme. A szerénység: elismerni, hogy tévedhet az ember.

mail: rezsohazy.rudolf@gmail.com                                                  Rezsőházy Rudolf

                                                                                              Prof.em.Univ.cath. de Louvain