Forrás: guardian.co.uk

SZEMLE

Nem csak a magyar politikusok szeretnék, ha jobban szeretnék őket vagy legalább a pártjukat. A pártokkal szembeni ellenszenv ugyanis nem magyar sajátosság. A kérdés csak az, hogy vajon mit lehet tenni azért, hogy nagyobb legyen a pártok vonzereje? Egyáltalán: szükséges-e, hogy az emberek szeressék a pártokat?

Nagy-Britanniában érdekes diskurzus bontakozott ki arról, hogy miképpen lehetne vonzóbbá tenni a párttagságot a britek számára. A kérdés a politikai kultúra szempontjából is fontos, hiszen a párttagságot a politikai részvétel egyik legalapvetőbb formájának tekintették sokáig. A mostani brit felvetések lényege az, hogy visszanyerjék az embereket a pártok számára. Brit véleményformálók szerint ugyanis a pártok taglétszáma aggasztóan alacsony, ez pedig több problémát vonhat maga után.

A nagyobb taglétszám mellett több érv is szól, amelyből a mostani vitában kettőt emeltek ki a publicisták: először is, a lakosság arányához mért alacsony taglétszám (a brit választópolgárok alig 1,5 százaléka párttag) miatt sokan gondolhatják úgy, hogy a pártok nem képesek a brit társadalom érdekeit megjeleníteni vagy éppen képviselni. A másik érv arra mutat rá, hogy az alacsony taglétszám a politikai utánpótlás biztosítása szempontjából sem ad okot optimizmusra. A kis merítési lehetőség megakadályozza ugyanis, hogy a pártok megtalálják a tehetséges politikusjelölteket és az ideális képviselőjelölteket. A nagyobb merítési lehetőség magában hordozná azt a lehetőséget, hogy több alkalmas, vagy éppen kiemelkedő képességű jelölt kerüljön a politika nagyszínpadára, hogy tényleg tehetséges politikusai legyenek az országnak.

Munkáspárti propagandafotó. Forrás: guardian.co.uk

A pártok taglétszáma persze nem volt mindig ilyen alacsony. Nagyjából ötven éve csak a Konzervatív Pártnak majdnem 3 millió tagja volt, amely azóta jelentős mértékben csökkent – igaz, a mélypont a 2000-es évek elején volt: ekkor alig több, mint 200 ezren rendelkeztek tagsággal. Elemzők szerint a taglétszám csökkenésének több oka is volt, ám az egyik legfőbb kétségkívül az úgynevezett „single-issue group”-ok megjelenése. Ezek a politikai nyomásgyakorló csoportok általában csak egyetlen problémára fókuszálnak, ráadásul azt sem várják el, hogy a tagok részt vegyenek rendezvényeken, vagy más munkában működjenek közre. Kevesebb aktivitás, ám olykor nagyobb közfigyelem – talán ezért is tűnnek vonzóbbnak az átlagemberek számára ezek a „single-issue group”-ok.

Hogyan lehetne segíteni a pártok helyzetén? Hogyan lehetne vonzóbbá tenni a pártokat? – teszik fel a kérdést a demokrácia minőségéért aggódó brit elemzők. Korábban a konzervatívok, mostanában pedig a munkáspártiak próbálkoznak egy olyan támogatói rendszer megvalósításával, melynek tagjai hasonló jogokat kapnának, mint a teljes jogú (értsd: fizető) párttagok. Bevezetnék az Egyesült Államokban már megszokott rendszert, miszerint a területi képviselőjelölteket ezek a támogatók a tagokkal együtt választhatnák meg.

A probléma ezzel csupán annyi, hogy választáson indulni az Egyesült Királyságban sem olcsó mulatság. Iain Dale képviselő saját bevallása szerint 40 ezer fontot költött a választások előtt, hogy versenyképes lehessen. Ezt pedig nem minden politikai pályára készülő potenciális képviselőjelölt engedheti meg magának. De az „előválasztások” megtartása sem lenne olcsó mulatság, hiszen a képviselőjelölti helyekért folytatott „előselejtezők” során a jelölteket be kell mutatni különféle rendezvényeken. A konzervatív képviselőjelöltek 2010-es előválasztásai (melyek egyébként úttörőnek számítottak Nagy-Britanniában) Totnes és Gosport körzetekben egyenként 40 ezer fontjába került a pártnak. Ekkor minden, az adott körzetben bejegyzett választónak postán keresztül adtak lehetőséget a véleménynyilvánításra. Az előkampány magas költségei ellenére az mindenesetre kiderült, hogy a választók inkább a lokálpatriotizmust értékelik, és kevesebb érdeklődést tanúsítanak a jelöltek ideológiai beállítottsága, vagy párthűsége iránt.

Nick Clegg, a liberális demokraták vezére. Forrás: dailymail.co.uk

A brit Munkáspárt köztes utat választana a taglétszám növelésére: a korlátozott jogokkal felruházott támogatók csak a párt vezetőjének megválasztásába szólhatnának bele, a parlamenti képviselőjelölteket viszont nem ők választanák ki. Ezt a módszert alkalmazza egyébként a francia Szocialista Párt is: a PS jövő évi elnökjelöltjére mindenki szavazhat, aki bedob egy jelképes összeget – egy eurót – a „perselybe”.

Valószínűleg még eltart egy darabig az ötletelés, míg valamiféle kompromisszumos megoldást nem találnak a pártelitek tagjai. A végeredményt persze minden bizonnyal nagyban fogja befolyásolni az a korábbi tapasztalat is, hogy a választók nem fordítanak különösebben nagy figyelmet az ideológiai meggyőződésre vagy párthűségre. Ez viszont felveti a kérdést, hogy vajon a pártoknak jó-e, ha a gyenge pártkötődéssel rendelkező támogatók révén olyan képviselők kerülnek az Alsóházba, akik önállósítják magukat, sőt adott esetben a pártérdekkel ellentétesen szavaznak? A pártelitek válasza minden bizonnyal tagadó lesz. Másrészről viszont, ha a választók úgy érzik, hogy komoly beleszólásuk van a dolgok vagy akár csak a párt életének alakulásába, azáltal nőhet a pártok népszerűsége vagy akár a pártok taglétszáma is. Mindkét megoldásnak vannak előnyei és hátulütői, így valószínűleg a kettő között kellene valahogy megtalálni az egyensúlyt.

VEZÉRKOMMENT

Pártok nélkül nincs 21. századi politika (a modern világ már csak ilyen), párttagok és támogatók nélkül viszont nincsenek pártok. Itt tartunk tehát a 21. század elején, amikor a pártokra úgy van szükség, hogy közben mindenki utálja őket. Kétségkívül igaz, hogy a pártoknak sokat kellene tenniük azért, hogy „szerethetőek” legyenek, de csendben megjegyezzük, hogy nekünk, választópolgároknak is át kellene gondolnunk a pártokhoz való viszonyunkat. A 21. századi politikában ugyanis egészen más funkciót töltenek be, mint 19. vagy 20. században. Márpedig ennek a változásnak csak igen kevés választópolgár van tudatában.

Pócza Kálmán