Fekete Balázs

A radikális jobb és baloldali pártok erősödése, többek között, a hagyományos politika szféra drasztikus hitelvesztésével is magyarázható. Ez, hosszabb távon, az európai politikai pozíciók teljes átrendeződéséhez vezethet.

                    Jacques Brinon/AP

Nem rég döbbentek meg sokan azon, hogy Ausztriában a radikális jobboldali FPÖ 22 %-ot ért el a választásokon, míg a kormányzó nagykoalíció minden idők legrosszabb eredményét produkálta. Pénteken azt olvashattuk a francia sajtóban, hogy a szintén radikális jobboldali, Marine Le Pen vezette Front National jelenleg a legnépszerűbb párt Franciaországban, 20 %-ot meghaladó támogatottsággal. Biztos vagyok benne, ha tovább vizsgálnánk az Európai Unión belüli aktuális politikai helyzetet, akkor majdnem mindenhol találhatnánk arra utaló jelzéseket, hogy a magukat a hagyományos politikai mezőn – a szociáldemokrata, liberális, kereszténydemokrata és jobboldali-konzervatív politikák – kívül elhelyező pártok és politikai csoportok, akár radikális bal- vagy jobb oldaliak, folyamatosan erősödnek. Például: a radikális flamand függetlenségi párti Vlaams Belang a szintén nemzeti elkötelezettségű N-VA jelentős, 30%-ot meghaladó támogatottsága ellenére is stabilan 10% körül áll a Flandriában; Geert Wilders nyíltan iszlám-, bevándorlás és EU ellenes pártja a 2012-es választások alapján a harmadik legnépszerűbb párt Hollandiában.

Számos lehetőség kínálkozik az előbbiek magyarázatára, többek között érvelhetünk a gazdasági válság miatt növekvő egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és az ebből fakadó félelmekkel; hivatkozhatunk az egyre növekvő harmadik világbeli bevándorlásra és az ezt a helyzetet „kezelni” hivatott multikulturalizmus egyre észrevehetőbb kudarcaira; vagy akár az állandó, politikusi korrupcióhoz kapcsolódó botrányokat és azok bizalmat leromboló hatásait is megemlíthetjük. Természetesen mind-mind igaz lehet, az előbbiek több szempontból is jól magyarázzák a politikai kultúra szemünk előtt zajló átalakulását.

Mégis, egy, az előbbiektől természetében eltérő összeurópai szintű okra is fel szeretném hívni a figyelmet, melyről eddig kevesebbet beszéltünk. Ennek az a magyarázata, hogy ez a jelenség nem a politikai történések felszínét, hanem sokkal inkább a politikai kultúra struktúráját érinti, és ezért kevésbé szembetűnő. (Következtetéseim mögött nem áll semmilyen tudományos igényű vizsgálódás, pusztán az elmúlt években, baráti beszélgetések és személyes tapasztalatok anyagát összegzem gondolatban.)

Amennyire én látom a politikai elit, mely tagjainak túlnyomó többsége a hagyományos politikai pártokhoz kötődik, Nyugat-Európa több országában is – személyes tapasztalataim Belgiumról, Olaszországról, Spanyolországról vannak – egyszerűen elveszítette a választok egy jelentős részének bizalmát. Ebben döntő volt a 2008-ban kezdődő válság kifejezetten ügyetlen és döntésképtelenségről árulkodó kezelése, de mégsem ez a fő ok. Sokkal inkább az látszik, hogy a politikai szféra önállósodott és szinte teljesen eltávolodott a napi élettől, és így egyre kevésbé képes megtalálni a kapcsolatot a választókkal. Általános élmény, hogy a politikusok többsége mintha egy teljesen más világban élne, melyből kitekintve egyszerűen képtelenség megérteni a választók problémáit. Ehhez minden bizonnyal a politika (túl)professzionalizálódása is hozzájárul, értve ez alatt azt, hogy a legtöbb politikus egyenes vonalú politikai karriert fut be, mivel vagy már eleve fiatal politikusként kezdi tevékenységét, vagy pedig a üzleti vagy állami szférából érkezik a politika világába. Egyre kevesebb – de ez csak egy benyomás – az olyan politikus Európában, aki „kívülről”, azaz a normális életből, nem pedig egy a politikával szorosan összefonódó szférából jönne. A politika világának ilyen bezárkózása pedig komoly akadályokat gördít az „egyszerű” választók legalapvetőbb motivációnak megértése elé is. Különösen nehézzé válik ez a helyzet egy olyan válságidőszakban, mint napjaink, amikor a választókat körülvevő viszonyok alapjaikban és kedvezőtlenül változnak meg, míg a politika világát e mozgások sokkal kevésbé érintik (munkanélküli politikusokról viszonylag kevesebbet hallunk...).

Véleményem szerint ez a választók és politikusok között kialakult bizalmi törés teszi lehetővé a magukat a hagyományos politika világán kívül meghatározó eszmék és pártok immár mérhető előretörését. E pártok és csoportok, legyenek bal- vagy jobboldaliak, melyek tudatosan szakítanak a hagyományos politikában általánosan elfogadott politikai korrektséggel, és olyan a választókat valóban érintő ügyek képviseletét is felvállalják, melyek valamilyen okból kényelmetlenek a döntési helyzetben lévőknek (pl. bevándorlás, a multinacionális cégek befolyása, a politikusi korrupció, „kemény” környezetvédelem, a nemzeti érdek radikális képviselete, egy országrész függetlensége, a jövedelemkülönbségek vállalhatatlan mértéke, az „európai bürokrácia” kritikája, munkavégzéstől független alanyi jogon járó alapjövedelem stb.) könnyedén képesek utat találni a válaszokra mindig is váró választópolgárhoz. A bevett pártok pedig a címkézésen (ilyen vagy olyan szélsőség, populizmus stb.) illetve egyes, a legkevésbé veszélyesnek tartott pontok részleges átvételén és tematizálásán kívül nem sokat tudnak ezzel a helyzettel kezdeni.

Úgy tűnik, az európai politikai elit válaszúthoz érkezett – különösen döntő lesz ebből a szempontból a jövő évi európai parlamenti választás –, mert tisztán látszik, hogy ha a jelenlegi folyamatok folytatódnak, az már a bevett politikai pártok hatalmi helyzetét veszélyezteti. Vagy megtanulnak az európai nagy pártok újra politizálni – a kifejezés klasszikus értelmében: a közösség ügyeivel foglalkozni és azokra ténylegesen válaszokat keresni – vagy szembe kell nézniük a politikai mező számukra több szempontból is végzetes átrendeződésével. A német liberális párt vezetői sem gondoltak valószínűleg arra soha, még legrosszabb álmaikban sem, hogy egyszer kieshetnek a szövetségi törvényhozásból.