Azzal, hogy már a választások előtt megtagadta Junckertől a támogatását, Orbán Viktor valójában azt üzente: ezentúl Európában keresi ellenfeleit – vagyis, hogy itthoni ellenfelei fölötti megsemmisítő győzelme után az európai színtéren kezd el politizálni.

Barroso, Rompuy, Angela Merkel és mögöttük Orbán Viktor ((Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Burger Barna / MTI)

Politika nincs ellenfél nélkül – demokratikus politika pedig ellenzék nélkül. A hazai és az európai választások során elért kettős siker azt mutatja, hogy a Fidesznek itthon már és még nincs említésre méltó kihívója. Mesterházy Attila a szocialista pártvezetés tiszteletre méltó lemondása ezt igazolja vissza.  Ha minden, baloldali, jobboldali és középen álló kispárt eredményét összeadjuk, akkor sem tudják még csak megközelíteni sem a Fidesz eredményét. És ez, paradox módon, leginkább a Fidesz, és főként karizmatikus vezetője számára okoz fejtörést. Hiszen Orbán Viktor politikai karaktere értelmezhetetlen az elkeseredetten vívott harc nélkül: a küzdelem lételemévé vált, és most idehaza nincs említésre méltó leküzdendő akadály.

Ezért gondolom azt, hogy logikus lépés Orbán részéről, ha Európában keres magának ellenfelet. És pont ebből a nézőpontból érdemes végiggondolni azt, mit jelent a Junckerral kapcsolatos kirohanása. Tudjuk, hogy a luxemburgi politikus korábban nem volt különösebben barátságos a Fidesszel, és személyesen Orbán Viktorral sem. De hogy a Fidesz elnöke ilyen nyilvánvalóan ellene fordult, az már ennek az új helyzetnek a következménye: Orbánnak szüksége van ellenségképre, és Juncker alkalmasnak tűnik e szerepre.

Ebből a nézőpontból az sem baj, ha eleve vesztesnek tűnő csatába kell indulni vele szemben: hisz a magyar miniszterelnök legendássá növő imázsának épp ez a meghatározó eleme: az különbözteti meg az európai politikusok átlagától, hogy olyan küzdelmeket is bevállal, amelyektől a többség ódzkodna, túl kockázatosnak ítélve azt. A nélkül tud így széles tömegek példaképévé válni, hogy szélsőséges programot kellene felvállalnia: a szemtől szembe megvívott, reménytelennek tűnő küzdelmek révén tud támogatottságra szert tenni, és ez teszi félelmetes ellenféllé – akár Európában is.

Az ellenségkép gyártásának politikai szükségszerűsége tehát arra kényszeríti Orbánt a következő ciklusban, hogy Európában keressen magának méltó ellenfelet. Ez pedig azt is jelenti, hogy európai szintű vezetésre jelentkezik be – mégpedig nem a nagypolitika és a diplomáciai alkuk hátsó szobákban megvívott küzdelmei révén szeretne nehéz súlyú európai döntéshozóvá válni, hanem tisztán demokratikus felhatalmazása ereje révén. És ez az új európai helyzetben, amikor az EU elitjének nagyon is meg kell becsülnie a mérséklet középpártokat, különösen felértékeli szerepét – hiszen ilyen sikert nagyon kevesen tudnak felmutatni, főleg kormányzati pozícióban eltöltött négy év után.

Ahhoz, hogy Orbán valóban nekifusson annak a versenynek, amelyet megnyerve európai erős emberré válhat, már csak egy feltételnek kell teljesülnie: hogy Európa valóban nyílt, tehát demokratikusan ellenőrzött politikai küzdőtérré váljon. És pont ezt a követelést lehet kiolvasni a szélsőségek megerősödésében: a szavazók nem kevesebb, hanem több demokráciát szeretnének látni Európában, és paradox módon ez erősítette fel a radikális hangokat. A középpártoknak tehát nem elzárkózniuk kell e kritikával szemben, hanem meghallani benne az európaiak aggodalmát a korrupt és követhetetlen európai paktumpolitikával kapcsolatban.

Orbán e tekintetben valóban kulcsszereplő lehet: tartós sikere azt üzeni Európának, hogy a mérsékelt, de határozott nemzeti érdekérvényesítés programja nem Európa-ellenes, hanem arra példa, hogyan válhat politikailag legitimmé az európai szintű politizálás.