A migrációs válság, majd Párizs 13/11 egyértelműen átlépte az ingerküszöbünket. Olyasmit tapasztalunk most mi, európaiak, amin az amerikaiak 2001. szeptember 11-e után mentek keresztül: a félelem és a bizonytalanság érzése széles körben eluralkodni látszik. Miközben a politikusok szeretnék a helyzet hasznát maximalizálni, a lehetséges hátrányait minimalizálni, sokan fogalmaznak meg teljesíthetetlen elvárásokat a politikával szemben. Az alábbi írás nem az utópikus vagy aránytalan beavatkozásra kíván buzdítani. Épp ellenkezőleg, az európai politikát szeretné visszarángatni a földre.

A brüsszeli európai politikának ugyanis hagyományosan több (árny)oldala van: az emberjogi és pc ideológiai sallangok szintjén utópisztikus és apolitikus, az európai bürokrácia szintjén terjeszkedő, pökhendi és hatalmaskodó, végül a tényleges politikai kompromisszumkötések szintjén végtelenül cinikus és víziót nélkülöző. E gyakorlattal kívánja ez az írás szembeállítani a politikai realizmust, mint kívánatos modellt a külpolitika európai kezelésére.

A politikai realizmus (a Stanfordi Filozófiai Enciklopédia szerint) eredetileg európai gyökerű, ám a 20. században a tengeren túlra került, az USA külpolitikai szerepvállalásában kulcsszerepet játszó iskola és beszédmód. Az így jellemzett álláspont lényege, hogy a külpolitika szükségszerűen konfliktusos és ezért a liberalizmus vagy az idealizmus által elképzelt legjobb forgatókönyvek nem használhatók ebben az összefüggésrendszerben. Ahhoz, hogy egy állam érvényesülni tudjon a nagyon éles versenyben, ahhoz nem elvont elvekre, hanem saját partikuláris nemzeti érdekeire kell koncentrálnia, a biztonság kérdését kell előtérbe helyeznie, s a hatalomért vívott harcba be kell szállnia. Egyes változatai szerint a külpolitikában az etikai normák megsértésétől sem szabad visszariadni. Ám a klasszikus realisták (például Niebuhr vagy Morgenthau) egyáltalán nem gondolják azt, hogy az államközi kapcsolatokban zárójelbe kellene tennünk az általunk tisztelt etikai normákat.

Miért virágzik ez a felfogás Amerikában, s miért hiányzik szinte teljesen a kontinentális Európa szellemi-politikai térképéről? Most csak két lehetséges magyarázó körülményre térnék ki. Egyfelől Európa rossz lelkiismerettel küzd: még mindig nem tudott mit kezdeni a (politikai, gazdasági és kulturális) gyarmatosítás emlékével, a holokauszt is itt kísért, és persze Kelet- és Közép-Európa szovjeteknek történt kiszolgáltatása is bánthatja lelkiismeretét. De a Nyugat elnyomja e kísértő múlt emlékét, és ragaszkodik a bűntelenség, sőt a morális felsőrendűség beszédhelyzetéhez. Márpedig egy ilyen magasztos beszédhelyzetből nehéz visszaereszkedni a földre.

A másik problémát az jelenti, hogy Európában a polgári erények hanyatlásnak indultak. Polgári erényen azokat az egyéni és közös képességeket értem, amelyek alkalmassá teszik a közösség tagjait közösségük – ha kell fizikai erőszakkal szembeni – védelmére. A jóléti állam olyan illúzióbuborékot húzott Európa köré, amely kizárta az egyéni, személyes és közös, nyilvános szembesülést a globális problémákal. Az egyéni jogok mind teljesebb katalógusán dolgozva, a gazdasági jólét által elkényeztetve az európai politika elfeledkezett arról, hogy a polgárok bátorsága, szabadságszeretete és összetartása nélkül nagyon is sebezhetővé válhatnak a legfejlettebb nyugati államok is.

Ha e két szempont jogos, akkor bizony az is jogosan vethető fel, hogy szükség lenne az európai nyilvános diskurzusba is bevezetni a politikai realizmus szemléletmódját. A hagyományos európai egyezkedési technikákkal és a sokszor bevált politikai retorikával kezelhetetlennek tűnik a mai helyzet. Most innovációra van szükség, először is szellemi téren, s rögtön utána a gyakorlat világában is. Először a politikai látleletet kell elkészíteni. S bár eddig a keleti és a nyugati politikusok másfajta valóságot érzékeltek, a migráció drámai akkumulációja, majd Párizs 13/11 döbbenete rá kell, hogy ébressze az idealista európai politikát is arra, hogy gyakorlatias intézkedésekre van szükség – most. A tét ugyanis az akkut válság kezelésén túl a kormányozhatóság, a jog és rend megőrzése. Ehhez kapcsolódik az európai biztonsági és titkosszolgálati stratégiák felülbírálásának sürgető igénye, az európai határok védelmének tényleges megszervezése. S csak mindezek után érdemes európai külpolitikai stratégiát építeni.

Aztán a külpolitikán túl a politikai realizmusnak bizonyos fokig az európai belpolitikában is meg kell jelennie. A nagy tömegben érkezett menekültek és migránsok ugyanis a belső rend fenntartása szempontjából is kihívást jelentenek majd, a multikulturalizmus alternatívájára lesz szükség, a politikai kultúra átadásának új technikáira, s persze a belső biztonság szokásosnál is megbízhatóbb garanciáira.  Ehhez pedig megfelelő muníciót épp a politikai realizmus doktrínái nyújthatnak.

Mindezen megfontolások alapján belátható: ki kell alakítani a politikai realizmus európai elméleti iskoláit és gyakorlati intézményrendszerét is! 

A cikk megjelent a Magyar Nemzet 2015. november 30-i számában.