Rezsőházy Rudolf
1950-ben egyetemista koromban Belgiumban lelkesedtem Európa politikai, gazdasági, kulturális egyesítéséért. Az akkori nagyok – Schuman, Adenauer, De Gasperi – keresztény-demokraták voltak és első sikerüket akkor aratták, amikor az Európai Szén és Acél Közösség 1952-ben beindult.
kép forrása: eu.kormány.hu
A cél a francia és a német nagyipar integrálása volt oly módon, hogy az soha többé ne lehessen egy európai háború kirobbantó és tápláló ereje.
Ahogy az idő haladt, egymás után jöttek létre különböző európai intézmények, ezek hatásköre rohamosan nőtt, az eredeti hat alapító államból a tagok száma 28-ra emelkedett, a központi végrehajtó bizottság kiterebélyesedett és hatalmas bürokráciává nőtte ki magát.
A szociológia egyik legeredményesebb területe a modern bürokrácia tanulmányozása. Ma már tudjuk, hogy minden ilyenfajta szervezet öncélúvá válik, igyekszik hatalmát kiterjeszteni és abba a kísértésbe esik, hogy mindenbe beleszóljon. Tudjuk azt is, hogy ahol a hatalom van, odamennek és elburjánzanak a döntéshozást befolyásolni akaró lobbik.
Az Adenauerek, Schumanok, De Gasperik nemzedékét új generációk követték. Főleg az 1968-as esztendők után a keresztény ihletés elfakult, és mára már nem érezhető. Gazdaságpolitikailag a neoliberalizmus doktrínája uralkodik.
Ha visszagondolok 1950-re, Európa építése egy ideál volt. Akkoriban kész voltam érte barikádharcra kelni. Ma szkeptikusan figyelem a fejleményeket. Úgy veszem észre, hogy Magyarország 2004-ben megelégedéssel csatlakozott az Európai Unióhoz, de azóta a közhangulat alaposan megváltozott.
Az emberek többségének az a benyomása, hogy az európai hatóságok beavatkoznak belügyeinkbe, hogy kettős mércével mérnek, hogy nem szeretik a magyarokat, hogy pikkelnek ránk, hogy fennhéjázó hangon beszélnek velünk. Még olyan véleményt is lehet hallani, hogy csöbörből vödörbe estünk: azelőtt Moszkva fújta a nótát, ma pedig Brüsszel.
A panaszok nem alaptalanok. De minden tagállamnak van több-kevesebb vitája az EU-val. Sokszor általánosítva bírálunk: egy kalap alá veszünk olyan különféle szerveket, mint a Parlament, melyre néhány antipatikus tagja (pl. Verhofstadt, Tavares, Cohn-Bendit) nyomja rá a bélyegét, a Bizottság (itt is találhatók pökhendi személyek, mint Viviane Reding) és a Tanács, ahol a tagországokat kormányfőik képviselik és ahol Magyarország is részt vesz a döntéshozatalban. A Brüsszel=Moszkva vád elfogadhatatlan. Tudomásom szerint még nincsenek nálunk európai megszálló csapatok…
Hogyan viszonyuljon hazánk mindehhez? Különböztessük meg a stratégiai és a taktikai szempontokat.
Azt hiszem, hogy a kormány stratégiája támogatandó. Az európai intézményrendszerhez való tartozásunk előnyös. Ezen belül érdekeink védelme jogos. Helyes az is, hogy másokkal szövetkezzünk, amikor több erőre van szükség. Az Uniónak alapos reformokra van szüksége. Ebben szerepet kell vállalnunk; főleg a miniszterek tanácsában nyílik erre alkalom.
Ami a taktikát illeti, kormányunk eddig inkább a harcos magatartást helyezte előtérbe, mindig hangoztatja, hogy kész a konfliktusokra. Ennek a választásnak az a rizikója, hogy mások szemében agresszívnek tűnünk. Meg kellene próbálni egy pozitívabb megközelítést. Őrizzük meg hidegvérünket. Tegyük magunkat szimpatikussá. Aki rosszat mond rólunk, hívjuk meg hozzánk, mutassuk meg, hogy kik vagyunk (anélkül, hogy hencegnénk), térítsük meg a kétkedőket. Ha nagyobb tekintélyre vágyunk, mint ami országunkat lakosságszámánál fogva megillet, tűnjünk ki bölcsességünkkel.
Az európai politikai porondot két táborra szokás osztani. Egyrészt vannak, akik a föderális modell hívei, Európai Egyesült Államokat vizionálnak, melyben az államok egyre több kompetenciát ruháznak át egy központi, fölöttük álló kormányzatnak. Másrészt vannak, akik a nemzetállamokra helyezik a hangsúlyt, és Európát az önálló és maradandó nemzetek szövetségének tekintik.
Ennek a kétfajta nézetnek az a hátránya, hogy polarizálja és megmerevíti az álláspontokat. Szükségtelen ellentéteket szül. Sokkal termékenyebbnek találom, ha a szubszidiaritás elve felé fordulunk. Ez a fölfogás a keresztény szociális tanítás terméke, és Jacques Delors vitte be az európai értékek tárába, amikor a Bizottságot elnökölte (1985-1995).
Ez az elv azt mondja ki, hogy a társadalom igazgatásában több szint különböztethető meg (pl. a helyi közigazgatás, a megye, a régió, az állam, az államfölötti nemzetközi szervezetek). Egy konkrét ügy intézésében a határozathozatal azon a szinten történjék, ahol a legelőnyösebb (leghatásosabb, legméltányosabb). Kétely esetén a demokrácia azt követeli, hogy a döntéseket – a hatékonyságot figyelembe véve – a polgárokhoz legközelebb álló szinten kell meghozni.
Így a hatalommegosztás az európai hatóságok és a tagállamok között nem a centralizáció (mely az Európai Egyesült Államok fogalmát helyezi előnybe) vagy a decentralizáció (mely a nemzeti gondolatnak kedvez) állandó érvényű elve szerint történik, hanem a problémákat esetenként megvitatva a döntés jogát egyszer az EU-ra, másszor a nemzeti kormányokra bízva. Csak egy példát említek: valószínűleg tanácsos lenne az energiapolitika jó részét közösen, európai nívón kezelni, míg – mint az akácfák esete is bizonyítja – az erdészeti politikát nemzeti szinten eldönteni.
A bölcsesség arra késztet, hogy a problémákat ne ideológiával fölvértezve (kozmopolitizmus versus nacionalizmus) kezeljük, hanem pragmatikusan oldjuk meg.
mail: rezsohazy.rudolf@gmail.com Rezsőházy Rudolf
prof.em. Univ.cath. de Louvain
