BAKK MIKLÓS
Az elemzők többsége szerint Klaus Johannis román államfővé választása a román politikai elittel szembeni protesztszavazatok lavinájának az eredménye. E lavinahatás diagnózisából azonban hiányzanak azok az elemzések, amelyek a román politikai kultúra és hagyomány körülményei felől is megmagyaráznák a 2014. novemberi román államfőválasztás eredményét.
fotó: epkkonferencia.wordpress.com
A román politika egyik kulturális sajátossága a politikai táborok alacsony blokkrelevanciája, vagyis az, hogy a köztük levő viszonyokat, a koalíciókötések lehetőségeit – a tömbökké alakulást – csak nagyon kis mértékben határozza meg az ideológiai távolság/közelség. A politikai versenyt sokkal inkább az újraelosztási pozíciókért folyó harc újradramatizálásának az egyéni politikai képességei szabják meg, a politika erőteljes perszonalizációja (amelyet az különböztet meg – méghozza: lényegbevágóan – a magyar politika Körösényi András által megállapított vezéresedésétől, hogy ez utóbbi magas blokkrelevancia mellett alakult ki).
Victor Ponta két évvel ezelőtti sikerstratégiáját, a 2012-es választások megnyerését az ellenségképzésnek az a sikeres politikai dramaturgiája határozta meg, amellyel Băsescu államfői döntéseit tette meg minden közéleti zavar magyarázó okává. Sikerét a román politikai kultúra logomániája tette lehetővé: a politikai élet nyugaton is ismert bulvárosodását itt a politikai ellenfelek folyamatos és bőbeszédű egymást becsmérlése tette sajátossá.
Klaus Johannis a politikai harcnak ebből a román paradigmájából lépett ki, ez tette őt „rendszeren kívülivé” a román választók szemében, miközben a román Nemzeti Liberális Párt újdonsült elnökekként kellően „integrált” szereplője is lett a román politikai életnek.
E „kint is–bent is”-meghatározottságot nagyon is jól kiegészítette szász származása. Ugyanis egy másik kulturális paradigma is jelen van a román közgondolkodásban, amelyet valamiféle hagyományos, de ugyanakkor rejtett németbarátságnak nevezhetnénk. Több történelmi mozzanat is alakítója volt ennek: I. Hohenzollern Károly szerepe a modern Románia megteremtésében (Románia első alkotmányos monarchája volt, az alkotmány az 1831-es belga alkotmány mintájára készült), a szászok 1918-as szászmedgyesi népgyűlésen kinyilvánított akarata Erdély Romániához való csatolására nézve, de akár a szászság és az erdélyi románság összehangzó Habsburg-pártisága a XIX. század során.
A romániai németség szerepének az idealizációja azonban túlmegy e történelmi klisék szituatív használatán, s amint erre néhány román kommentár is rámutatott, benne már szinte egy öngyarmatosító gesztus pillantható meg. Az „önmagukat kolonizáló kultúrák” fogalmát a bolgár Alekszandar Kjoszev határozta meg; szerinte a kelet-európai kis kultúrák az Idegent – különösen a nyugatit – univerzálisan értékesnek, ám elérhetetlennek tartják, és az iránta érzett vágyakozás egyszerre válik hol traumatikus élménnyé, hol konstruktív késztetéssé, a történelmi pillanattól függően.
A rendszerváltás előtt és az azt közvetlenül követő, első időszakban az erdélyi szászság öröksége a románság számára inkább a nyugati kultúra iránti vágyakozás traumatizáló oldalát jelenítette meg: a megörökölt szász városokkal, a tulajdonukba került „idegennel” szembeni zavarodottságot. Ezen változtatott Klaus Johannis politikai pályája, akinek nagyszebeni polgármestersége az immár 95%-ban román lakosságú várost az európai erőforrásokra alapozó, európai típusú városfejlődés román példabeszédévé, s ekként Románia europaizálódásának egyik mintájává avatta. A szász város korábban „idegen” városképe immár helyreállított román örökségként kezdte mutatni az Európa felé haladás lehetőségét. Ekként Klaus Johannis a szász urbanizáció román örökségesítésének, patrimonizációjának az ágense volt, elvégezte a már alig létező szász jelennek és részben muzeifikált múltnak a román nemzeti örökségbe való bekapcsolását. Ha történeti léptékkel mérjük ezt, akkor szász szempontból tragikus utómunka, de a román nemzetépítés szempontjából egy rendkívül jelentős feladat jutott neki: a román államnemzet-építés első olyan lépésének a megalapozása, amely kilépés a román államterület szimbolikus birtoklásának tisztán etnikus felfogásából.
Johannis szerepe a szász tragikum feloldásában akkor válik igazán érthetővé, ha áttekintjük a Német Demokrata Fórumnak, a romániai német kisebbség politikai képviseletének a pályaívét megalakulásától egészen addig, amikor Klaus Johannis töltötte be elnöki székét (2002-2013 között). A Fórum alapító elnöke, Paul Philippi professzor politikai vízióját még az íratlan erdélyi alkotmány határozta meg: Erdélyben nem kisebbségek, hanem államalkotó népek élnek, a románok, a magyarok és a németek, és az ők politikai-államszervezési örökségét figyelembe kell vennie Romániának.
Philippi szerint Erdély politikai modellje már a kora középkor kezdetén föderalisztikus irányt vett, történeti fejlődését az a sajátos „szerződésesség” alakította, amely a magyar királyok és a különböző etnikai közösségek között létrejött. E „szerződések” teremtették meg a tartomány középkori hatalmi rendszerének alapját, és végül a XV. században az Unio trium nationum név alatt Erdély íratlan alkotmányaként foglalódtak össze. Ebből a föderatív berendezkedésből a románok csupán azért maradtak ki, mert nemességük a Nagy Lajos király által 1350-ben elrendelt egységesítési intézkedések nyomán asszimilálódott. Philippi itt nagyon határozottan fogalmaz: „egyetlen etnikai közösség sem vádolható az erdélyi románok, s ennek következtében az egész Erdély hátrányos helyzetbe kerüléséért”. Mindazonáltal Erdély középkori föderalizmusának esélyei a modernizálódásra az 1848-as forradalom eseményeitől kezdődően egyre csökkentek, de tradícióként 1918-20-ig egyértelműen fennmaradtak. Ma viszont Erdély föderalisztikus hagyományai nem csupán hogy nem érvényesülnek, de még politikai reflexió tárgyává sem válhatnak: minden olyan kezdeményezés, amely e politikai hagyományra hivatkozik, az elszakadás, a területi szecesszió gyanúját kelti.
A Német Demokrata Fórum első elnökének politikai vízióját tehát e föderalisztikus hagyomány felélesztésének az esélye alakította, amely az 1990-es évek elején nem csupán Erdély magyarságának és németségének az alkotmányos népként való elismerését jelenthette volna (ezekben az években fogadták el Románia új alkotmányát is), hanem Románia identitásának az átalakítását is. Mert ha Románia saját területének legitim örökösévé kíván előlépni, akkor – írta Philippi – nem tekinthet el Erdély föderalisztikus hagyományaitól: a nyitottság e hagyománnyal szemben minden bizonnyal megkönnyítené, hogy az ország lakóinak politikai közössége erősebbé váljon.
Klaus Johannis, a Német Demokrata Fórum 2013-ban leköszönő elnöke számára ez a vízió azonban már semmit sem jelent. Többről van itt szó, mint egy tradíció zárójelbe tételéről, ami – tekintettel a szászok teljes kivándorlására – akár logikusnak is tűnhetne. Johannis megnyilvánulásai inkább a tradíció tudatos megtagadásának tűnnek. Erdély föderalisztikus hagyománya ugyanis tovább élhetne egy olyan regionalizációs reformban, amely egyrészt tekintettel van Erdély középkorban kialakult belső etnoregionális szerkezetére (amelyet a középkori natiok egymás mellett élése alakított ki), másrészt – e régiók szintjén – létrehozná azokat a kulturális autonómiákat és nyelvhasználati rezsimeket (helyi hivatalos nyelveket), amelyek inspiráló modelljei Nyugat-Európában vannak, politikai motivációi pedig az előbb vázolt erdélyi hagyományban és azt a bizonyos mértékben továbbéltető regionális társadalmakban rejlenek. Ez lehetne az íratlan „erdélyi alkotmány” beillesztésének a módja a megreformált román államszerkezetbe.
Azonban Klaus Johannis politikai víziója a román fejedelemségek 1859-es cuza-i egyesítésekor átvett francia centralizált állammodell „európaibbá” tétele. A választási kampány alatt megjelent, politikai krédóját összefoglaló, Lépésről lépésre című könyvében kifejti, hogy a regionalizáció „nem lehet etnikai alapú”, mert az – olvasatában – nem erősíti az államot és a politikai közösséget. Ezzel viszont állást foglalt abban az – Európa politikai karakterét is érintő – vitában, hogy minek tekintendők az egyes államon belüli politikai régiók: a társadalom hagyományos, organikus tényezőkkel is magyarázható tagoltságából adódó és önkormányzattal felruházott területi közösségeinek-e, avagy az államhatalom területi működését hatékonyabbá tevő kormányzati eszközöknek. Az előbbi megközelítés a kereszténydemokrácia szemléletével rokon, amely szerint az állam és az egyén között politikailag is létezniük kell olyan közösségi formáknak, amelyek alapvetően – politikai természetük ellenére – a társadalom „államot megelőző” adottságaiból származnak. Az utóbbi viszont a jakobinus állammodell „uniós újrafogalmazását” jelenti: az állam infrastrukturális hatalmát növeli, tekintet nélkül társadalma történelmi tagoltságára és nyelvi, kulturális sokszínűségére.
Caius Dobrescu román író egyik cikkében Klaus Johannis megválasztásának abban tulajdonít történelmi jelentőséget, hogy ezáltal a szász republikanizmus, vagyis a szászok önkormányzati kultúrája emelkedik a román állampolitikai minták szintjére. Ennek jelentőségét az ország számára – írja Dobrescu – Johannis nagyszebeni polgármesterségének a teljesítménye bizonyította. Csakhogy a „szász republikanizmus” (amelyen a szász városok több évszázados önkormányzatiságának tradícióját, valamint a Szász Univerzitás parlamentáris tradícióit kell értenünk) (ön)kormányzási hagyományként még feléleszthető volt a XXI. századi, immár román nagyvárossá vált Nagyszebenben, azonban a román állam egészét „átalakító” szász republikanizmust meglehetősen nehéz végiggondolni. Az önkormányzás mint tradíció és kultúra nem csupán egy kormányzási technika áthagyományozását jelenti, hanem az önkormányzott közösség valamilyen folytonosságát is.
A republikánus érzelem az erényes közösséggel és a politikai intézményi renddel való azonosulás érzelme, a mai román állam azonban nem ilyen azonosulást követel meg. A román állampolgári lojalitás mind a mai napig etnikus (organikus nemzeti, tehát transzcendens) megalapozottságú, amely nem hozható – a román állampolgárság jelenlegi felfogása alapján – közös nevezőre olyan republikánus hagyománnyal, amely gyanakvó a nemzeti elv absztrakt egyneműsítő természetével, és szkeptikus az ebben rejlő társadalmi rend ígéreteivel. Ekként az erdélyi republikánus és föderalisztikus (önkormányzati) hagyomány, mely a kollektív szabadság öröklött intézményi rendjét, annak tapasztalatait helyezi előtérbe, nem egyeztethető össze a román állameszme egyszerre jakobinus és etnikus képzeteivel.
Jól példázza mindezt Klaus Johannisnak az erdélyi magyar közvéleményt borzoló egyik nyilatkozata: „És mi van, ha német vagyok? Román vagyok, román állampolgár. Ez az én hazám. Ahogyan Nagyszeben a városom, ugyanúgy ez az ország a hazám”. Az, ahogy nagyszebeni patriotizmusát egyből a román állam iránti lojalitássá szélesíti, méltan vált ki ellenérzéseket az erdélyi magyarokban. Az erdélyi magyarok vagy Székelyföld területi közössége az erdélyi hagyományt saját politikai közössége megalapozásaként gondolja, és ez eltér attól, amit Johannis az erdélyiség címkéje alatt képvisel.
A civilizációs örökségét a román államnak közösségi integráció nélkül átadó szászság és az erdélyi magyarság (különösen pedig: a Székelyföld) mozgalmi energiákat is mozgosító politikai törekvése, hogy közjogi intézményként illeszkedjen a román államszerkezetbe, e pillanatban két, egymásnak ellentmondó stratégiát is jelent.
Kétségtelen, hogy a román nemzetállam a szász hagyománynak azt az integrációját pártolja, amely nem követeli meg a nemzetállam jelenlegi közjogi szerkezetének az átalakítását, szemben a magyarság törekvéseiben jelen levő erdélyi alkotmányos és ekként önkormányzati hagyományokkal. A magyarok a szabadság kollektív formájának azt az eszméjét viszik (még) tovább, amelyről a maradék szászság, Johannis képviseletében lemondani kényszerült.
