Orbán és Barroso Forrás: hirhatter.hu

KOMMENTÁR

Ha az EU a végsőkig elmegy Magyarországgal szemben, tevékenyen részt vállal az ország gazdasági összeomlásában, és ezzel végső soron az európai politikai kultúra alapjait kérdőjelezi meg és tovább rombolja az egyébként sem acélos hitelességét.

Tisztán látszik, hogy jelenleg mindkét fél, a magyar kormány és az uniós vezetés is eltökélt szempontjainak és érdekeinek kompromisszumok nélküli érvényesítésében. A magyar kormány magatartását már sokan és sokat elemezték és kritizálták vérmérsékletüknek megfelelően, ebben a rövid írásban a másik oldalra, az uniós félre szeretnék koncentrálni. Könnyen elképzelhetőek ugyanis olyan érvek, melyek azt támasztják alá, hogy nekik sem érdekük elmenni a végsőkig, és ezzel valószínűsíthetően politikai és gazdasági összeomlásba kényszeríteni az országot.

Egy lehetséges forgatókönyv

Tegyük fel, hogy tavaszra már egyértelműen látszik, hogy az EU, oldalán az IMF-fel, nem képes zöld ágra vergődni a magyar kormánnyal, mert az nem enged az általa alapvetőnek tartott kérdésekben (jegybanktörvény, egykulcsos adó, az alkotmány bizonyos rendelkezései). Az EU és az IMF deklarálja a tárgyalások berekesztését, melynek legfontosabb következménye a kért biztonsági hitelcsomag megtagadása lesz. A kormány vagy vezetője vagy megbukik, vagy nem, a forint zuhanni kezd, a hitelfinanszírozás drasztikusan megdrágul, az országot további leminősítések érik. Ennek hatására felgyorsulnak a valószínűsíthető recessziós tendenciák, a GDP gyorsabb ütemben csökken, egyes befektetők kivonulnak, munkahelyek szűnnek meg. Az előbbiek összhatásaként egyre kevesebben képesek törleszteni hiteleiket, és ez a végtörlesztéssel összemérhető károkat okoz a döntően külföldi kézben lévő bankszektornak. Ha feláll egy szakértői kormány, az azonnal további drasztikus megszorításokat vezet be, mely rövid távon bizonyosan tovább rontja a lakosság és a vállalkozói szféra helyzetét, és így a lakosság elégedetlensége is fokozódik. Tüntetések, sztrájkok, bizonytalanság, melyek még mélyebbre rántják magukkal a gazdasági teljesítményt kifejező mutatókat. Társadalmi, gazdasági és esetleg politikai káosz az Európai Unió egyik tagállamában.

Megéri?

Vajon megéri-e ezen az áron néhány elvi politikai és pénzügytechnikai szempont érvényesítése? Különösen úgy, hogy a gazdasági integráció magas foka miatt az összeomlás által generált hullámok esetleg Nyugat-Európát sem kímélik majd. A hazai bankszektor további veszteségei, melyek elkerülhetetlenek, ha az árfolyamzuhanás és a gazdasági összeomlás miatt az önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság egyre nagyobb része nem képes hiteleit törleszteni, komolyan érinthetik a nyugat-európai anyabankokat, különösen Olaszországban és Ausztriában. Ebben a helyzetben sovány vigasz lesz, leginkább az anyabankok tulajdonosainak, melyek között tagállamok is lehetnek, hogy a szakértő kormány az első intézkedései között állítja helyre és bástyázza körül az MNB függetlenségét, vagy visszaállítja az Alkotmánybíróság hatásköreit, esetleg megszünteti a Médiatanácsot, és egy minden kritikával szemben védhető demokratikus választási törvényt fogad el.

Orbán és Barroso Forrás: kivi.hu

Mit sugall mindez?

Az uniós vezetésnek azon is érdemes elgondolkoznia, hogy vajon egy ilyen összeomlás, melynek bekövetkezésében az Unió, még ha „jó” célok érdekében is, maga is komoly szerepet játszott, vajon mit sugall az európai közvéleménynek. Egy tagország gazdaságának és politikai szuverenitásának kizárólag politikai okok és egy-két technokrata elvárás miatt történő „bedöntése” egyértelműen összeegyeztethetetlen azzal a politikai hagyománnyal, mely köré a második világháborút követő európai integráció szerveződött. A demokratikus döntések tiszteletben tartása, a pluralizmus, a nemzeti szuverenitás alapelvként történő elfogadása, a politikai kompromisszum értékként kezelése mind-mind egy olyan politikai hagyomány kereteit cövekelik ki, melyekkel nehezen hozható közös nevezőre egy ország szégyenpadra ültetése, csak azért, mert kormánya egyes kérdésekben a központitól eltérő véleményt képviselt, azonban európai orientációja megkérdőjelezhetetlen, és – tegyük hozzá – bizonyos kompromisszumokra is hajlandó. Ha az Unió mégis az erőfitogtatás útját választja, ez minden bizonnyal tovább rombolhatja az egyébként is csökkenő elfogadottságát az uniós polgárok szemében. Az európai parlamenti választások folyamatosan csökkenő részvételi arányai és az EU-szkeptikus pártok lassú, de folyamatos térnyerése meggyőzően jelzi, hogy lehet még az Unió képét javítani. Továbbá, a kicsi és az új tagállamok félelmeit is felerősítheti egy ilyen eseménysorozat a brüsszeli központ autoriter magatartásával kapcsolatban. Ezek pedig mind a makro-szintű, azaz a tagállamok közötti bizalmat, mind a mikro-szintű, azaz a polgároknak a központ felé irányuló bizalmát komolyan veszélyeztethetik. E bizalmi rétegek nélkül az Unió nehezen működhet valódi demokratikus politikai közösségként.

Az előbbiek pontosan mutatják, hogy a jelenlegi, egyébként mindkét félre nézve méltatlan huzavonában az uniós oldalnak is komoly vesztenivalója van. Pontosan ezért lehet abban bízni, hogy a legjobb európai politikai hagyományok jegyében hamarosan elfogadható kompromisszum születik. Hisz a fenti gondolatmenet a magyar kormányt sem menti fel a rosszul kitűzött célokból és a helytelen tárgyalási taktikák megválasztásából fakadó felelősség alól. Szerencsére ma még az összeomlás elkerülhető, ha a felekben kölcsönösen megvan erre a politikai akarat, és képesek felismerni valódi érdekeiket, ami nem más, mint a kölcsönösen elfogadható megállapodás.