KOMMENTÁR
A miniszterelnök Kossuth-párti klasszikus liberális beszédet mondott, kiállt a függetlenség mellett, s a reformkori sérelmi politikára emlékeztetve kijelentette: nem leszünk gyarmat. A nyugati sajtó és Barroso szerint nem érti a demokráciát.
index.hu
Meglepte a világot, hogy Orbán Viktor 2012. március 15-én nem azt a békülékeny, kiegyezésre hajló arcát mutatta, mint amit az utóbbi időben az európai vezetőkkel folytatott tárgyalásain, vagy az Európai Parlamentben folyó vitán. Ellenkezőleg, igencsak erőteljes és harcias, egyenesen „szabadságharcos” beszédet mondott, amilyet százezres tömeg előtt szokás, nemzeti ünnepeken. Kétségtelen, a márciusi ifjak története könnyen csábítja ilyesmire a politikust, aki szereti a hős múlt nemzeti példáit saját politikája igazolására használni. Ám legtöbben visszahőköltek volna ilyen ellenszélben attól, hogy európai politikai ellenfeleiket vegyék célba, legalábbis a politikai retorika szintjén.
A Kossuth-tér március idusán (mandiner.hu)
Orbán Viktor most pont erre vállalkozott. Ugyanaz a logika hajtotta, mint 1989 júniusában, a Hősök terén: hisz az igazában, és politikai ösztönei azt súgják neki, ha kiáll mellette, ezzel képes maga mögé állítani a nemzetet, és megfordítani akár a nemzetközi politikában is a széljárást. Eddig is mindig a kemény, mindennel szemben kitartó politika bizonyult számára kifizetődőnek. Ezért mindig szüksége volt ellenségre. Korábban Horn Gyula, Medgyessy Péter vagy Gyurcsány Ferenc volt választott ellenfele – most bizony azokban az európai döntéshozókban (bizottsági biztosokban és EP parlamenti képviselőkben) találja meg a maga szalmabábjait, akik a magyar kormánnyal szembeni szankciókat hozzák.
És ez egyáltalán nem szerencsés az ország szempontjából. Hiszen a háborús logika miatt súlyos árat fizetett már a nemzetgazdaság: az áthidalhatatlan politikai ellentétek megakadályozták a hosszú távon sikeres döntések meghozatalát. Most pedig épp egy olyan tárgyalás előtt állunk, amelyet az európai intézményekkel és az IMF-fel kell lefolytatnunk, pénzügyi kölcsön érdekében. Ilyenkor nem látszik túl bölcsnek a tárgyaló partner elidegenítése. Még akkor sem, ha kétségtelen, hogy az Orbán-kormánnyal szemben igazságtalan az uniós fellépés, hisz nem ők okolhatók a magyar költségvetési mutatók kilengéseiért.
Orbán Viktor beszél a Kossuth-téren (mno.hu)
Ám Orbán Viktornak a nyugati döntéshozókkal vállalt konfliktusa mögött látni kell egy aktuálpolitikai indokot és egy történelmi okot is. Az aktuálpolitikai indok az, hogy Európa a jelek szerint nem hagy visszavonulási teret Orbán kormányának. Legalábbis erre látszik utalni, hogy az EP, a Bizottság szankciói, majd a pénzügyminiszterek tanácsának felemás döntése után a Velencei Bizottság igencsak éles kritikája következik – most már az egész alkotmányos folyamatra vonatkozóan. Ugyanez a tárgya annak a támadásnak, amelyet Szabó Máté ombudsman úgymond állampolgári kezdeményezésre, sajtóhírek szerint azonban a princetoni egyetemen a magyar kormány ellen agitáló Halmai Gábor alkotmányjogász beadványára, de azt még felül is licitálva kezdeményez az Alkotmánybíróság előtt. Célja, hogy az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről szóló törvényt teljes egészében semmisítse meg a taláros testület.
Nem véletlen tehát, hogy Orbán a beszédében háromszor is kitért arra, hogy meg fogjuk védeni az alkotmányt, mondván: „Mi magunk írjuk az alkotmányunkat, nincs szükségünk szamárvezetőre, és nem kérünk az idegenek kezünket irányítani akaró kéretlen segítségéből sem.” Az sem véletlen, hogy a százezres tömeg azonnal skandálni is kezdte: „Meg-véd-jük”. A most már az új magyar alkotmányos berendezkedést támadó külső és belső erők ugyanis nem teszik lehetővé, hogy a kormány arcvesztés nélkül vonuljon vissza – ezért a pillanatnyi politikai logika szerint döntött Orbán újból az ellentámadás mellett. Amihez nyilván kapóra jött számára a lengyel-litván támogatás is, s a kétségtelenül meglévő szabadságharcos nemzeti hagyományok retorikai panelja.
Tömegesen érkeztek lengyel szimpatizánsok (origo.hu)
Ez tehát az aktuálpolitikai magyarázata a váratlanul keményre sikerült ünnepi Orbán-beszédnek. De az Orbán-Európa konfliktus mögött egy történelmi ok is meghúzódik. Az alapvetően a baloldali PC nyelvét beszélő nyugati sajtó szerint Orbán nem érti a nyugati demokráciák működését. Ezt az álláspontot vallja magáénak a sajtó nyomásának engedő Barroso is, amikor szóvivője útján azt üzeni: „Azok, akik az Európai Uniót a Szovjetunióhoz hasonlítják, egyáltalán nem értik, mi az a demokrácia. Ugyanígy nem értik azoknak az embereknek a fontos szerepét sem, akik megvédték a demokráciát, és harcoltak érte". Valljuk be: Orbán egy ideig csakugyan figyelmen kívül hagyta az európai és világgazdasági realitásokat, az ország beszűkült nemzetközi mozgásterét – ennyiben tényleg fontos lenne számára, ha leckét venne az európai politika kétségtelenül nem mindig elegáns, olykor zárt ajtók mögötti döntéseket is megengedő működési mechanizmusából. De hogy ezt a nyugati szakirodalom szerint is demokratikus deficittől szenvedő intézményrendszert tekintsük a demokrácia modelljének, ez csakugyan erős állítás. Még akkor is, ha Európa demokratikus kultúrája nyilvánvalóan nem hasonlítható a Szovjetunióhoz – a demokráciák és a diktatúrák közötti különbség elmosása nyilvánvalóan nem lehet érdeke Orbánnak sem.
Továbbá azt is látni kell, hogy az európai vezetőket tökéletesen hidegen hagyja az, hogy milyen történelmi traumákkal és tanulságokkal érkeztek vissza a szovjet hatalomnak egykor átengedett kelet-európaiak a közös akolba. Orbán beszédét lehet persze úgy értelmezni, ahogy a nyugati újságírók tették, akik szerint Orbán Moszkvához hasonlította Brüsszelt, ami nyilvánvaló történelmi tévedés. Ám Orbán arról a beidegződésről beszélt, amely a sorozatos külhoni (oszmán, Habsburg, trianoni, náci, szovjet) elnyomás hatására alakul ki egy nemzetben. Erre utal az egyébként csakugyan nem túl szerencsés utalás a váll-lapos egyenruhákra és a jól szabott öltönyökre: "jól ismerjük a kéretlen elvtársi segítség természetrajzát, és felismerjük akkor is, ha nem váll-lapos egyenruhába, hanem jól szabott öltönybe bújik". A jelen helyzet előzményeként 1848-ra és 1956-ra utalt, mondván, ahogy a feudalizmust nem a hűbérurak, a kommunizmust nem a párttitkárok, úgy a mai európai válságot nem a spekulánsok és a bürokraták fogják megoldani. Valljuk be, túl erős ez a párhuzam, s túlmegy az egyébként tőle már hallott anti-globalista retorikán is, amikor európai bürokratákat is elnyomó szerepben láttat. Ám azt is látni kell, hogy Orbán joggal hivatkozik egy „sok tízmilliós, csendben tűrő, rejtett Európára”, „amely ragaszkodik a nemzeti szuverenitáshoz, és még hisz a kontinensünket valaha világelsővé emelő keresztény erényekben, a bátorságban, a becsületben, a hűségben és az irgalomban”. Valójában a keleti bővítés ezt a konzervatívabb európai közvéleményt erősítette meg – azt, amelyik a holland, az ír és a francia népszavazásokon megbuktatta az európai alkotmányt, s amely nem kér a brüsszeli kézi irányításból még válság idején sem. Amikor Orbán e politikai hátországra hivatkozik, akkor nem egyszerűen Európa-ellenes húrokat penget, ahogy ellenfelei szeretnék láttatni, hanem egy alternatív, egy új európai ideológiát hirdet meg. A nemzetek Európája mellett száll síkra, a „munkából, személyes erőfeszítéseikből élő Európai polgárok” egyesülését támogatja, mert úgy hiszi, az „összetartozás érzése nem gyengülhet tovább, ez Európa vereségéhez és bukásához vezetne, ezért nem hagyhat Európa egész országokat az út szélén.”
Az ünneplők (origo.hu)
Izgalmas kérdés, milyen visszhangja lesz ennek az új ideológiának, mely kétségtelenül versenyképes alternatívája lehet a szűk elitek martalékává váló, a gazdasági erőcsoportoknak engedő status quónak. Ám hogy valóban európai léptékben versenyképessé váljon, valószínűleg a bölcs és európai dimenziókban gondolkodni képes Széchenyi, s az ő örökébe lépő, kompromisszumképes Deák mintájára lesz szükség, hisz Petőfi a csatatéren esett el, a forradalmár Kossuth előtt pedig hamar bezárult az út. Ami nem jelenti azt, hogy a szabad nemzetek Európájának eszménye is végleg meghalt volna.