(Az alábbi posztot először nem kívántuk közölni, mivel az a Mos Maiorum által kezdeményezett nyilatkozat kapcsán a mi blogunkat is érinti. Úgy véltük, hogy nem jelen fórum a legalkalmasabb az írás megjelentetésére. A szerző éppen ezért eljuttatta azt a Népszabadság és a HVG.hu szerkesztőségbe is, ám reakciót tőlük nem kapott rá. Ezek után ajánljuk most mégis mi az olvasók szíves figyelmébe kollégánk cikkét. - A szerk.)
A Köztársasági Elnök plágium-botrányának kirobbanása óta elöntötték a sajtót a harmadik köztársaság súlyos morális válságával foglalkozó lesújtó vélemények. Akik kísérletet tettek rá, hogy elvonatkoztassanak az ügy aktuálpolitikai jelentőségétől, többnyire kiábrándult megállapításokra jutottak. Volt, aki az eset kapcsán a demokratikus intézmények gyengeségét rótta fel, mások a kádárista szervilizmus szellemét látták feltámadni. A következmények nélküli ország felemlegetése szinte obligáttá vált. De akadt olyan szerző is, aki a rendszerváltó elit teljes hitelvesztéséről értekezett, és értelmiségváltást követelt. A tehetetlen düh és a keserűség több publicistát ragadtatott – különösen az online médiában – nyomdafestéket nem tűrő kijelentésekre, ami tovább hiszterizálta a hangulatot.
Kétségtelen, hogy a plágium-botrány és a köztársasági elnök lemondásának körülményei elszomorító látleletet nyújtanak a politikai elit állapotáról. A kormánypártok politikai racionalitást, következetességet és az egyenes beszédet egyaránt nélkülöző megnyilvánulásai különösen demoralizáló hatásúak voltak. Az ügy ezen – kétségkívül tanulságos – vonatkozásaival alighanem még jó ideig foglalkozni fog a sajtó.
Mindennek ellenére az eset kapcsán érdemes egy reménykeltő jelenségre is felhívni a figyelmet. A plágium-botrány januári kirobbanásakor a kormánypártok sokáig cinikusan viszonyultak az ügyhöz, és megpróbálták bagatellizálni a vádakat. Ám, hasonlóan a baloldali és a centrista véleményformálókhoz, fiatal konzervatív értelmiségiek egy csoportja már ekkor a köztársasági elnök távozása mellett foglaltak állást. Stumpf András, a Heti Válasz publicistája januárban, alig néhány nappal a Heti Világgazdaság leleplező írásának megjelenése után azt sugallta, hogy az elnöknek mennie kell. Rajcsányi Gellért a Mandiner blogon egyértelmű párhuzamot vont Schmitt Pál és az akkor már honvédelmi miniszteri posztjáról lemondani kényszerült Theodor Guttenberg német honvédelmi miniszter plágium-ügye között. A Jobbklikk véleményportál rövid szerkesztőségi cikkében kijelentette, hogy a vádakat hitelesen cáfolni nem tudó Schmitt Pálnak „haladéktalanul le kellene mondania”.
A Semmelweis Egyetem tényfeltáró bizottságának múlt szerdán nyilvánosságra hozott jelentése olyan óvatoskodóan és kétértelműen fogalmazott, hogy a baloldali sajtó és a kormánypártok egyaránt a köztársasági elnök felmentését olvasták ki a dokumentumból. Stumpf András az elsők között hívta fel rá a figyelmet, hogy mindkét oldal téved: a „gyáva” jelentés ugyanis burkoltan és nyakatekerten, de megállapítja, hogy Schmitt Pál kisdoktori értekezése nem felelt meg a formai előírásoknak. Stumpf a Heti Válasz honlapjára feltöltött (majd Borókai Gábor főszerkesztő által személyesen töröltetett) cikkében amellett érvelt, hogy a doktori cím visszavonása elkerülhetetlen. Hozzátette, hogy az elnök lemondását is szükségesnek tartja, hacsak Schmitt Pál nem ír a követelményeknek megfelelő új értekezést.
Miután a Dél-Koreában tartózkodó köztársasági elnök világossá tette, hogy esze ágában sincs felállni, sőt „egyfajta elégtételnek tekinti” a tényfeltáró bizottság jelentését, még az ügyben sokáig hallgató Magyar Nemzet is szerkesztőségi cikkben kérte, hogy vizsgálja fölül álláspontját. A kormánypárti napilap az ország és a saját maradék tekintélyének megőrzése érdekében a mielőbbi lemondásra biztatta Schmitt Pált. Mint arról a Heti Világgazdaság beszámolt, a „a fideszes szellemi holdudvarhoz tartozó”, korábban az elnök mellett korábban kiálló Professzorok Batthyány köre is távozásra szólította fel a köztársasági elnököt.
Schmitt Pál azonban még akkor is hajthatatlan maradt, amikor a Semmelweis Egyetem szenátusa visszavonta doktori címét. A sors furcsa fintora, hogy a Magyar Televíziónak adott, az agitáció és a propaganda hagyományos eszköztárát felvonultató pénteki interjúban Schmitt Pál lényegében Stumpf letiltott szarkasztikus javaslatát fogadta meg: bejelentette, hogy marad, és új doktori értekezést készít. A rendkívül fegyelmezett kormánypártok falanx-szerű összezárása ellenére a konzervatív értelmiség egy része kitartott, és továbbra is a köztársasági elnök távozását sürgette – miközben minden bizonnyal rendkívüli nyomás nehezedett rá. A Heti Válasz szerkesztőségi cikkben fejtette ki, hogy a köztársasági elnök nem maradhat hivatalban a doktori cím megvonása után. „Szűkszavúak leszünk, mert ez ügyben szinte már mindent leírtak: a köztársasági elnöknek le kell mondania” – nyomatékosították közös nyilatkozatban a Mos Maiorum, a Konzervatórium, a Mandiner és a Jobbklikk blogok szerkesztői, hozzátéve, hogy az elnök távozása „révén indulhatna el a magyar közélet és politikai kultúra azon az úton, amely felszámolja a következmények nélküli ország ma még ugyancsak jellemző képét”.
Azért idéztem hosszan a kormány álláspontjával szembehelyezkedő konzervatív véleményeket, hogy megmutassam, alaptalan lenne az állítani, hogy a jobboldali holdudvar későn vagy határozatlanul lépett fel a politika íratlan morális szabályainak védelmében. Méltánytalan és indokolatlan lenne felróni a konzervatív értelmiségnek, hogy az eset kapcsán nem fogalmazott meg a köztársasági elnök távozásán túlmutató követeléseket, például az Orbán-kormány lemondását vagy az alkotmány visszavonását. A határozott kiállás érdemeit az sem kisebbíti, hogy jobboldali véleményvezérek minden bizonnyal részben a kormánypártok hosszú távú hitelessége feletti aggodalmukban sürgették a köztársasági elnök mielőbbi távozását.
Úgy érzem, a fenti összefoglalásban szereplő konzervatív véleményformálók intellektuális tisztességét és bátorságát a magamfajta, a konzervatív eszmék egy jelentős részével vitában álló filozófusnak is elismeréssel kell nyugtáznia.
A konzervatív értelmiség kiállása több szempontból is reménykeltő. Egyrészt azt mutatja, hogy a jobboldali véleményformálók egy része, különösen a fiatal generáció, hajlandó akár nyíltan konfrontálódni a kormánypártokkal, ha alapvető erkölcsi meggyőződése azt diktálja.
A kormánypártok politikai boszorkánykonyhájának bennfentes ismerete nélkül is megkockáztatom, hogy a konzervatív értelmiség határozott fellépésének döntő szerepe volt Schmitt Pál lemondásában. Amiből az következik, hogy akár néhány tucat értelmiségi véleményformáló is jelentős politikai befolyást érhet el, ha következetesen és kitartóan képviseli elveit – akár az amúgy hozzá világnézeti szempontból közel álló politikai eliten számon kérve őket.
Végül különösen ígéretes, hogy a konzervatív értelmiség kiállása és győzelme lehetőséget teremt az ideológiai szekértáborok közötti párbeszéd megteremtésére. A kormánykritikus jobboldali holdudvar világos tanúbizonyságát adta annak, hogy kész és képes bizonyos íratlan normák pártérdekektől független képviseletére. A baloldali véleményformálók – kevés kivételtől eltekintve – korábban elszalasztották ezt a lehetőséget. Annak ellenére, hogy 2002-ben és 2006-ban a baloldali és a liberális politikai elit sokkal megosztottabb és bizonytalanabb volt, mint a köztársasági elnök mögött határozottan felsorakozó, a kritikus hangokat csírájában elfojtani óhajtó mai kormánypártok.
Talán a plágium-botrány ismét lehetőséget teremtett az értelmiség számára, hogy kimerészkedjen az ideológiai gettókból, és a különböző szekértáborok között a politikai lövészárkokat átívelő érdemi párbeszéd kezdődjön. Ez nemcsak a politikai kultúra színvonalának tenne jót, de az értelmiséggel kapcsolatos általános társadalmi bizalmatlanság felszámolásában is sokat segítene. A kormány konzervatív kritikusai mindenesetre megteremtették az ehhez szükséges morális alapot.
A szerző filozófus, a Metazin.hu szerkesztője.
