Fejérdy Gergely, a Magyar Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa a francia elnökválasztásról, Francois Hollande-ról, a jobb- és baloldali radikálisokról és a magyar-francia kapcsolatokról.
Fejérdy Gergely
btk.ppke.hu
Mos Maiorum: Ha rögtön a lényegre térünk: miért Francois Hollande és nem Nicolas Sarkozy?
Fejérdy Gergely: Ez jó kérdés, főleg ha ismerjük mindkét félnek az élettörténetét. Az elmúlt időszakban láthattuk, hogy Francois Hollande-nak az volt az egyik fő érve Sarkozy-vel szemben, és magának a francia társadalomnak is, hogy Sarkozy stílusa tarthatatlan. Sarkozy támogatottsága nagyon alacsony szintre süllyedt, ő volt az egyetlen olyan első mandátumát töltő francia elnök, aki már 30% alá is esett a népszerűségi indexen. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag a tevékenysége objektív megfigyelése alapján nem állíthatjuk azt egyértelműen, hogy sikertelen elnökség lett volna. Minden bizonnyal a gazdasági válság, és persze az elnök stílusa okozta, hogy a különféle társadalmi rétegek kiábrándultak belőle. Ehhez hozzájárult az is, hogy Francois Hollande, gyakorlatilag számos egyébként irreális intézkedés bevezetését is megígérte a lakosságnak, ami nyilvánvalóan nagyon szimpatikussá tette. Nem ért célt Sarkozyék kampánya, amely azt hangsúlyozta, hogy nem feltétlenül jó egy olyan embert megválasztani, akinek nincs kormányzati tapasztalata, és ígéreteinek megvalósítása is kétséges. A szavazók, François Hollande-ban olyan embert láttak, aki teljesen új lappal indul, akinek nincsenek különböző, egyéb ügyei korábbról, tehát bízhatnak benne.
MM: Mit gondol, Sarkozy miért maradhatott szövetségesek nélkül a második fordulóban?
FG: Ez is nyílván kapcsolódik az előzőekhez. Az Alkotmánytanács által jóváhagyott tíz hivatalos elnökjelölt közül kilencnek a kampánya arra épült, hogy Sarkozyt le kell váltani, ellene kell elmenni szavazni. Persze minden pártnak más-más célja volt ezzel, és más-más elképzeléseik vannak, de az emberek fejében ez a sulykolt Sarkozy-ellenesség minden bizonnyal jelen volt, és sokak számára a gazdasági világválságnak az érzékelhető valósága a hétköznapokban mindenképpen azt jelentette, hogy Sarkozynek köszönheti indirekt módon az ő helyzetét. Nem szabad elfelejteni, hogy Franciaországban a legnagyobb, mindenki által érzékelhető probléma – különösen az elmúlt öt évben – a munkanélküliség. Különböző adatok jelentek meg ezzel kapcsolatban, 700 ezertől egy millióig terjedhet az új munkanélküliek száma, de az előző öt évben jelentős növekedés figyelhető meg, és ez nagyon érzékenyen érinti a francia társadalmat. Hiszen ha 700 ezerrel számolunk is, ez a szám sokkal több, ha az érintett családokat tekintjük. Ha a mai tíz százalékos munkanélküliségi adatot egyben tekintjük, akkor egy közel hatmilliós csoportot érint ez a probléma ma Franciaországban. Szóval ezek a hétköznap megélt kudarcok valahol kivetítődtek az elnökre, holott ezek az adatok nyilvánvalóan a gazdasági válságnak is köszönhetőek.
MM: Csaknem harminc százalékot szerzett együtt Jean-Luc Mélenchon és Marine Le Pen, a baloldali és jobboldali radikális jelölt. Mit gondol, miért voltak ennyire fogékonyak most a választók a radikálisokra?
FG: Azt gondolom, hogy a jelöltek mögötti különféle politikai erők vagy a szélsőségek felé törtek, vagy a baloldal felé húzódtak, tehát ennek következménye, hogy Sarkozy elnök nem találhatott szövetségest. Egyetlen szövetséges jöhetett volna szóba, bár szalonképtelensége miatt csak semleges politikát remélhetett volna tőle a leköszönő elnök, Marine Le Pen, de neki teljesen más elképzelései vannak és szeretne hosszútávon még jobban „berobbanni” a francia politikai életbe, és ehhez szüksége volt arra, hogy Sarkozy lehetőleg elkerüljön az elnöki székből. Visszatérve a radikális jelöltek ügyére: minden bizonnyal a gazdasági válságnak és a nagyfokú kiábrándultságnak is nagy szerepe van, ugyanakkor én úgy gondolom, hogy a gazdasági problémák körén túl – melyek elég súlyosak most Franciaországban – a társadalmi problémák, többek közt a feszültségek a bevándorlók kérdésében, melyek kulturális, vallási különbségekből adódnak, frusztrációt teremtettek a társadalmon belül. Nagyon nehéz megtalálni azokat a kulturális lehetőségeket, melyekkel át tudják hidalni a különbségeket ebben a lépésről-lépésre egyre multikulturálisabbá váló francia társadalomban. Ezek a hatások minden bizonnyal befolyásolták azt, hogy ezen szélsőségek közül az egyik egy gazdasági nosztalgiát, a másik egy társadalmi nosztalgiát hirdetett. Utóbbi egy régi Franciaországot kínált, ahol franciák éltek franciák mellett, és csak franciául beszéltek, vagy ahol mindenki katolikus volt. Mélenchon pedig egy gazdasági nosztalgiát lovagolt meg, gyakorlatilag a kommunizmus pozitív értékein keresztül fogja fel a világot, ay teljes egyenlőség-mániától kezdve igen különböző elemeket vesz elő, és mind a ketten így próbálják manipulálni a francia társadalmat. Erre pedig vevő a francia társadalom a belső problémák, illetve a gazdasági nehézségek miatt.
Le Pen és Mélenchon
lexpress.fr
MM: Ön is említette, hogy Le Pen egy másik szerepet készül felvenni: több elemző úgy gondolja, hogy Marine Le Pen Sarkozy riválisa és hosszútávon ő képviselné a jobboldalt Franciaországban. Ön szerint van esély erre a hatalomváltásra?
FG: Én úgy gondolom, hogy nagy esélyei nincsenek Marine Le Pennek, nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy ha a választási eredményeket megnézzük az elmúlt időszakban, a Front National mindig jól szerepelt – 2002-ben volt egy kimagasló szereplése is – az elnökválasztások esetében. Abban a pillanatban, hogy parlamenti választásról, kantonális választásról beszélünk, a Front National lehetőségei sokkal kisebbé válnak. Még a mostani 18% (amennyit az elnökválasztáson Le Pen kapott – R.Z.) után is csak 5-6 %-ot tudna elérni, ugyanis ezeken a választásokon több emberrel, helyi szinten kell vetélkedni és itt már nem egy Marine Le Pen fog versenyezni, hanem egyik embere, aki már nem feltétlenül lesz olyan támogatott, mint a konzervatív UMP jelöltje, vagy más jelölt. A május 6-a esti felmérés is azt mutatja, hogy a Front National esélyei még sokkal csekélyebbek, mint amit eredetileg prognosztizáltak a számára. Az elképzelhető, hogy frakciót tud majd alkotni a Nemzetgyűlésen belül, ami már egy óriási győzelem a számára, mert eddig általában csak néhány embert tudott bejuttatni, de arra, hogy átvegye az UMP helyét, arra nagyon kis esélyt látok.
MM: Visszatérve Francois Hollande-hoz: ön is szót ejtett a néhol irreálisnak tűnő kampányígéreteiről. Mit gondol, megvannak rá az eszközei, hogy ezeket az ígéreteit be is váltsa?
FG: Igazából ez a legnagyobb kérdés, ennek a választásnak ez a legizgalmasabb területe, hiszen az ígéretek valóban megdöbbentően hatnak a valósággal való ütköztetéskor. A legnagyobb probléma az, hogy kétfelé nem nagyon lehet ígérni és nyilván a külföldi, vagy európai kontextus nagyon nagymértékben meghatározó lehet, és nagymértékben behatárolhatja Hollande mozgásterét. Én azt gondolom, hogy Francois Hollande nagyon sok szimbolikus intézkedést fog hozni közvetlenül mandátumának az elején. Bizonyos fokig – véleményem szerint - érdekelt abban, hogy ne a Szocialista Párt kapja a legtöbb szavazatot a nemzetgyűlési választáson, mert így egy kényszerű együttélés jöhetne létre az ellenzékével, amire sok mindent rá tudna fogni. Persze jelen pillanatban úgy látszik, hogy a szocialisták meg fogják kapni a többséget. Azt gondolom, hogy olyan témákat fog előhozni, melyek kisebb mértékben fogják érinteni az amúgy jelenleg is igen megterhelt állami költségvetést. Nagy pofonként könyvelhette el Franciaország a most május 11-i EB-országjelentéseket, amelyen belül az adatok messzemenőkig nem egyeztek azokkal, amelyek alapján számolt többek közt Francois Hollande is. Minden bizonnyal ez is be fogja szűkíteni a kereteket. Én azt gondolom, hogy nagyon sok múlik azon, hogy mit fog tudni európai szinten elérni, tehát ha egyfajta lazítás bekövetkezne az uniós fiskális politikája területén – amit én egyébként nem hiszek – és nagyobb teret kapna az állami költségvetési pénzek felhasználására, akkor lehet, hogy néhány dolgot meg tudna valósítani, de attól tartok, hogy hamar döntést kell hoznia. Vagy egy európai szintű konfrontációt, vagy egy belső összeütközést vállal – ez utóbbihoz több érdeke fűződik. Nagyon nehéz küzdelem lesz, és gyanús, hogy az ősz folyamán már komoly tüntetésekre kerül majd sor, hiszen a nyugdíj visszaállítása, illetve a szakszervezetek egyéb követelései olyan szintű kiadásokkal járnak majd, melyeket gyakorlatilag lehetetlen lesz pótolni.
ft.com
MM: Lát arra esélyt, hogy Hollande „neki fog menni” a fiskális paktumnak?
FG: Minden bizonnyal meg fogja próbálni „lazítani” a fiskális paktumot, bár az is látszik, hogy a növekedés-párti politika körein belül is vannak ellentétek, különböző elképzelések. Talán a legradikálisabb gondolatok e téren épp Francois Hollande kampányban hangoztak el, hiszen ha jól értjük a célokat, akkor a szigorú költségvetési kritériumok esetleges enyhítését is lehetővé tenné. Az gondolom, hogy nem lesz módja a paktum lazítására, bármennyire is próbálja, Németország nem fogja hagyni ezt. Azt is látjuk, hogy még a német szociáldemokraták sem támogatják egy az egyben a Francois Hollande-féle élénkítési politikát. Szerintem próbálkozni fog a lazítással, de gyakorlatilag semmi esély nincs arra, hogy a paktumot felül tudja írni. Ennek egyetlen módja lenne, hogy nem ratifikálja tizenkét eurós ország (ennyi szükséges az elfogadáshoz) és csak húzódik tovább az ügy, ez esetleg adhatna lehetőséget neki, de én erre sem látok nagy esélyt. Valami kompromisszum fog születni és egy növekedési paktum kerülhet a fiskális mellé, anélkül, hogy az előző lényegét ez utóbbi megkérdőjelezné. A kérdést illetően a görög helyzet is jelentős tényező, nem szabad figyelmen kívül hagyni, de ennek kifejtése messze vezet.
MM: Akkor beszéljünk a magyar-francia kapcsolatról! Mit gondol, az új elnök személye érinti-e akár kedvezően, akár kedvezőtlenül Magyarországot? Gondolhatunk itt például a nemrégiben kirobbant cafeteria-botrányra.
FG: Én azt gondolom, hogy Francois Hollande elnökségével semmiképp sem fog komoly módon változni a kapcsolat a Sarkozy-korszakhoz viszonyítva. Sarkozytől sokkal többet várt volna Magyarország, hisz’ egy magyar származású emberről van szó, de ugye, mint láthattuk, egyáltalán nem tartozott a szívügyei közé Magyarország. Egyetlen egyszer látogatott ide – bár elsőként a közép-kelet-európai országok közül – és az sem tartott még 24 órát sem. Ehhez viszonyítva, valószínűleg Francois Hollande sem lesz „magyarorientáltabb”. Ami a gazdasági vonatkozásokat illeti, úgy gondolom, hogy a Sodexo ügyében, csakúgy, mint korábban az Alstom és a Vízművek esetén is, megállapodás fog születni. Az sajnálatos a Sodexo esetében, hogy a magyar lépések túlságosan gyorsan és előkészítetlenül történtek és emiatt tényleg feszültség keletkezhetett, de mint mondtam, ez meg fog oldódni. Én úgy látom, hogy Francois Hollande esetében egyfajta pozitív változást is észlelhetünk majd a francia-magyar kapcsolatokban. Ennek két oka lehet: egyrészt Magyarországnak érdeke, hogy legyenek növekedést segítő közös európai elvek és döntések, és Hollande minden bizonnyal keresni fogja azokat az országokat, akikre támaszkodhat. A másik, hogy az új elnök hatvan pontos programjában ott van az európai kisebbségek ügyének elfogadtatása, ami hazánknak ugye érdeke a Kárpát-medencében, tehát lesznek olyan pontok, amikre támaszkodni lehet majd. Lehet, hogy jobb viszony lesz a két ország között, mint ami korábban volt, és ez független a pártszínektől.
MM: Több elemző úgy gondolja, hogy Franciaország sok szempontból nem elég versenyképes. Mit gondol, ha nem javulnak a gazdasági kilátások, Francois Hollande esetleg hozzá mer nyúlni olyan kényes területekhez, mint akár a 35 órás munkahét?
FG: Jó kérdés. Igazából ez az egyik legkevésbé megjósolható terület, hiszen mivel semmiféle kormányzati tapasztalatunk nincs Francois Hollande részéről, nehezen látható előre, hogy milyen döntéseket fog hozni. Az azért látszik az utóbbi hónapok-hetek eseményeiből, hogy egy más Francois Hollande kezd előttünk kirajzolódni, mint amit megszoktunk a Szocialista Párt élén. Egy sokkal szürkébb, sokkal inkább háttérben lévő személyről beszélhettünk korábban, de most mintha a funkcióval együtt új határozottságot, eltökéltséget tükröző karakterjegyek is előtűnnének Hollande esetében. Nem tartom kizártnak, hogy esetleg lépésről-lépésre szembemenjen a saját politikai családjával. Látható már most, hogy politikai kérdésekben nem feltétlenül fog klasszikus szocialista párti szemléletet felvenni, ugyanakkor nem látszanak a fő irányvonalak sem még. A Szocialista Párt is sokszínű, François Hollande politikája is lehet az. Nem tudom, hogy mennyire kockáztat majd a pártján belüli támogatottságának tekintetében, és mennyire mer szembe menni pártja nagy tabuival. Az az előnye ugyan megvan, hogy öt évig biztosan elnök lesz, viszont ha szeretne újabb öt évet elnöki pozícióban tölteni, akkor a belpolitikai kilengéseket jól kell tudnia kezelni, a különösen nehéz hazai és nemzetközi kontextusban. Azt nem tudjuk jelen pillanatban megmondani - én ugyan szkeptikus vagyok –, hogy Francois Hollande mennyire mer szembemenni a saját pártjával, az azon belüli erőkkel, akik hatalomra juttatták némiképpen „kényszerből” – hisz tudjuk, hogy előválasztás révén került pozícióba. Ezt mutatja az új kormány 34 miniszteri kinevezése is. Ezek az erők helyenként nagyon széthúzók, és ezért nem tudom, hogy meddig merészkedik el, mennyire mer egyéni politikát folytatni. Egy, a 35 órás munkahét megszüntetéséhez hasonló lépés azonban nyilván hatalmas felháborodást szülne, baloldalon különösen. Bár az a tény, hogy Martine Aubry, ennek a munkaidő csökkentést célul tűző lépésnek a megalkotója nincs a miniszterek között, még bizakodásra is adhat okot az ügyben. A 35 órás munkahét és ehhez hasonló szimbolikus kérdések látványos eltörlése mindazonáltal belháborúhoz vezetne, ami szerintem azt eredményezné, hogy előrehozott választásokat kellene kiírni, melynek kapcsán egy cohabitációs kormányzat (más pártbeli az elnök és a parlamenti többség – R.Z.) jönne létre.
MM: Köszönjük az interjút.
