Az amerikai függetlenségi háborút kirobbantó alapelvet, mely szerint „nincs adózás képviselet nélkül”, most megfordítja egy kis angol párt. Vajon aki nem járul hozzá egy nemzet vagy egy közösség jólétéhez anyagilag, az beleszólhasson-e abba, miként költik el a pénzt?

larrymwalkerjr.blogspot.com

Alexandra Swann, az Ukip 23 éves üdvöskéje áprilisi megjegyzésétől volt hangos az angol blog-szféra egy ideig és nem véletlenül: a modern demokráciák életében kardinális kérdést érintett. A konzervatívoktól átpártolt fiatal nő egy párttársa segítségére sietve a következőket találta mondani (írni): „veszélyes megengedni, hogy olyan emberek döntsenek mások pénzéről, akik maguk nem tesznek be semmit a közösbe”. Röviden: ha nem fizetsz adót -kivéve közvetett adót, mint a VAT-ot minden vásárlásnál-, ne legyen jogod szavazni se. Ez elég drasztikus kijelentés, és ha végiggondoljuk a munkanélkülieken kívül a diákokat, nyugdíjasokat, - nem beszélve az adócsalókról vagy az adóelkerülő szuper gazdagokról- is megfosztaná alapvető választójoguktól.

Az UKIP egyik plakátja
ukip.org

Ezt a szálat akár még tovább is fejthetjük, és a tényleges munkavállalókat is „kettébonthatjuk” állami és versenyszektorban tevékenykedőkre. Ha elvetemült kapitalisták vagyunk, megállapíthatjuk, hogy igazából az államnak dolgozó rendőrök, orvosok, tanárok, köztisztviselők sem termelnek, nem járulnak hozzá a GDP növekedéséhez közvetlenül (annál inkább közvetve), befizetett adójuk csupán egy könyvelési trükk, mivel az államtól kapott fizetésük egy részét adják vissza a közösbe. Úgy tűnik tehát, a jóléti állam összeesküdött az őt eltartó aktív nettó munkavállalókkal szemben, hisz mindenki beleszólhat, mire költsék az általuk megtermelt pénzt.

Az adózás és képviselet (vagyis az adó elköltése) kapcsolata által felvetett dilemma, az egyik legfontosabb, - és talán legaktuálisabb- kérdés az Atlanti- óceán túlpartján is. Benjamin Franklint idézve: „ Ha a nép ráeszmél, hogy pénzt szavazhatnak meg maguknak, a köztársaság elbukik.”

A bejegyzésünk elején emlegetett híres 18. századi amerikai szlogen, „nincs adózás képviselet nélkül” arra a logikára épít, hogy ha nincs beleszólásom az adók mértékének megállapításába, akkor könnyen lehet, hogy aránytalanul nagy terhet akasztanak a nyakamba és még leváltani se tudom a bűnösöket. Ez akkoriban jogos félelem volt, ma azonban Amerikában 51 millió olyan választópolgár él, aki nem fizet személyi jövedelemadót a központi költségvetésbe, tekintve, hogy jövedelmük nem éri el az évi 50.000$-t. A 2008-as választáson nagyrészt ebből a rétegből kapta a voksokat Barack Obama, és a következő választáson (idén) ez a szám akár 70 millióra is növekedhet. Kis túlzással azt mondhatjuk, ezek az emberek mások vagyonát „szavazzák el”.
Sokan figyelmeztetnek, hogy ha a politikusok látókörében ez a csoport válik dominánssá, az a felelőtlen és demagóg politikai válaszok elszaporodását fogja eredményezni, ami pedig már így is tetemes károkat okozott.

A szociális demagógia, a túlméretezett jóléti állam réme Amerikában sokkal rosszabbul hangzik, mint az öreg kontinensen. A Tea Party-mozgalom is a terjeszkedő, a gazdaság minden szférájába betolakvó, túlszabályozó állam ellen jött létre: nehezményezik, hogy 100 év alatt meghétszereződött az állami kiadások összege, de sajnos a nyújtott szolgáltatás minősége nem követte ezt a drasztikus ugrást. (A jóléti államok közt az USA még így is csak a középmezőnyben van, e tekintetben a sort a magas fokú állami redisztribúcióról – és a jólétről – híres skandináv országok vezetik).

Az Occupy Wall Street mozgalom is jól mutatja, hogy a „kisemmizett” kisember és a válságra fittyet hányó dőzsölő milliomos közt csökken a társadalmi kohézió, amire a kormányzat félig kendőzetlenül rá is játszik. Természetesen a politika mindig talál bűnbakot, és az sose a kormányzatban található.
A számlát természetesen általában nem a demagóg politikusok, vagy az adófizetésnél kedvezményeket élvező szegények állják, hanem a középosztály és onnan felfele. A diagnózis baljósan ismerős lehet hazai füleknek: egyre duzzad az állami segélyektől, juttatásoktól függő emberek tömege, míg egyre kevesebb munkavállaló kénytelen vállán cipelni az országot. Piacpárti, liberális hangok szerint a gazdagok, a felső 10% így is aránytalanul sokat fizet a közösbe: ők szerzik az összes jövedelem 43%-át, de a teljes adóbevétel 71%-át fizetik vissza. A jelenlegi washingtoni vezetéstől nem várható, hogy szembeforduljon eddigi politikájával és fejős tehén helyett a beruházások motorját lássa a sikeres és gazdag amerikaiakban.

lcradar.com

Ha a folyamat folytatódik, és az államot a „potyautasok” fogságba ejtik, még kiterjedtebb – és számukra kedvezőbb – újraelosztást követelve, akkor a gazdasági kilátások nem túl biztatóak Amerikában sem. A szociális demagógia visszavágása érdekében javaslatként felmerült, hogy aki szavazni akar, minimum 10% jövedelemadót fizessen. Állampolgárokat megfosztani szavazati joguktól egyértelműen radikális (és anti-demokratikus) lépés lenne de ha nem sikerül egyensúlyt találni az elvárások és a meghozott áldozatok közt, akkor könnyen elbúcsúzhatunk a demokratikus jóléti államtól.

VEZÉRKOMMENT

A demagógia önpusztító jelenség. És Magyarországon is aktuális, ahol szinte a csapból is az folyik, hogy túl kevesen dolgoznak sokat, és az adórendszer se motivál eléggé a munkába álláshoz. A második Orbán kormány pont a szélesebb foglalkoztatottság, egyenlő adóztatás jelszavával tért át az egykulcsos rendszerre, ám egyelőre az eredmények nem túl biztatóak. Hozzá kell tenni, hogy szerencsésebb országokban (pl. Szlovákia) gazdasági konjunktúra idején tértek át, és a növekvő bevételek miatt hamar túljutottak az átmeneti bevétel kiesésen. Láttuk, hogy a szociális demagógiával választásokat is lehet nyerni, egészen addig fut is a szekér, amíg van pénz (leginkább hitel), de amint véget ér a pünkösdi királyság, valakinek állnia kell a számlát. Ilyenkor már nehéz megmagyarázni a választóknak, hogy sajnos idáig megtévesztették őket, ami eddig senkit sem zavart. A rossz hírek hozóját sehol sem szeretik. Melyik politikus vállalná tehát fel önként annak bejelentését, hogy „nincs pénz” a kasszában, ha közben az ellenzék szerint van, csak felelőtlenül és korrupt módon gazdálkodtak vele?

Horváth Krisztián