Az EU-ellenes hangulat legsokkolóbb kifejeződése az, hogy Franciaországban és az Egyesült Királyságban is radikális protesztpárt győzött.
Forrás: : Reuters, AFP
Ha megpróbáljuk értelmezni az EP választás üzenetét, nyilvánvaló, hogy annak egyik legfontosabb összetevője az EU-t radikálisan ellenző radikális (jobb- és baloldali) pártok megerősödése.
Természetesen e fejleményre már számítani lehetett, ezért sokan arra próbáltak játszani, hogy a beharangozott közvélemény-kutatási adatokhoz képest végül is nem is olyan éles az ily módon kifejezett kritika. Például Hollandiában csakugyan nem sikerült áttörniük a radikálisoknak. Sok helyen pedig tényleg eltörpül arányuk a másokra szavazókhoz viszonyítva. Ám tény, hogy mind az Egyesült Királyságban (a Nigel Farage vezette Egyesült Királyság Függetlenségi Párt), mind Franciaországban (a Marine Le Pen által vezetett Nemzeti Front) olyan politikai erő futott be első helyen, amelyik bőven kívül van az establishmenten, vagyis Európában finoman szólva is szalonképtelen. S bár az európai választások nem tévesztendők össze a nemzeti választásokkal, hogy e szilárdnak tudott demokráciában a radikálisok futhattak be, a fölött nem lehet egyszerűen átsiklani.
Úgy tűnik, hogy az 1945 után kialakult status quo, amely az EU-alapítók szándékától akár teljesen függetlenül, alapvetően egy balliberális elitet emelt Európában pajzsára, s melyet 1968, de még 1989 is csak megerősített, a 2008 táján kirobbant válság utóhatásaként most bomlik fel, ami döntő mértékben alakíthatja át az európai politika szerkezetét. Ebben az értelemben Európa valószínűleg nem maradhat ugyanolyan, mint amilyen a választások előtt volt.
Hogy miért? Azért, mert a legerősebb hármasból (Németország, Franciaország, Egyesült Királyság) két bástya szimbolikusan elesett. A mostani választási adatok alapján a La Manche csatorna két partján fekvő két központ (kis túlzással mondhattunk volna birodalmat is) láthatóan elbizonytalandotott az európai projekt sikeressége és hasznossága ügyében. E két nagy befolyású államban sem az uralkodó kormánypárt, sem ellenzékük nem tudta megszerezni a többséget az EP választáson, mert elvitte előlük a győzelmi zászlót egy-egy anti-establishment párt. Eddig is lehetett tudni, hogy mind Le Pen lánya, mind a médiaszónokként ismert Farage tudott profitálni a kormányok gyenge teljesítménye, és főleg az európai elit halovány szereplése által kialakult helyzetből.
Lehet persze arra hivatkozni, hogy a válságok, különösen a gazdasági-pénzügyi válságok mindig is felerősítik a szélsőséges hangokat. Ám szerintem rossz úton járunk, ha pusztán a munkanélküliséggel, a súlyos gazdasági gondokkal indokoljuk a kialakult helyzetet. Pedig az új helyzetben virtuális egyeduralkodóvá vált Angela Merkel is erre keresi a kiutat: arról beszél, hogy gazdasági fellendülésre van szükség, azzal lehet kifogni a szelet a protestálok vitorlájából. És való igaz, hogy Merkel okos-szorgos államháztartás-vezetésével a német gazdaság jó állapotban jött ki a válságból, s ennek megfelelően nincs is hatalmi vákuum Berlinben.
Ám meggyőződésem szerint mélyebbek a gondok gyökerei. A francia és a brit Európa-ellenesség alapja a Brüsszellel szemben nagy hatékonysággal (és nem csak a populisták által) kiépített ellenérzés, mely a lakosság egyre szélesebb köreit keríti hatalmába. Az EU politika-szemléletével van az alapvető baj. Brüsszel nem érti meg, hogy néhány toleranciakampánnyal, a kisebbségeket védő retorikával nem ellensúlyozhatja azt a legitimációs deficitet, amely abból fakad, hogy a brüsszeli döntéshozatali folyamatok átláthatatlanok, még a sajtó számára is ellenőrizhetetlenek, a legtöbb esetben nincs arca a döntéshozónak, vagyis nem valósul meg a felelős kormányzás alapvető európai ideálja.
Arról most nem beszélek, hogy az a program, amely a procedurálisan anti-demokratikus európai politikai elit szeme előtt lebeg, szintén nem tekinthető demokratikusnak. Nem lehet ugyanis a népet a nép ellenében boldogítani. A gazdaság számára nyilvánvalóan előnyös az összeurópai piac, ám a sikeres demokratikus politika korántsem pusztán gazdasági kalkulációk kérdése. A politika a teljes személyiséget érinti, nem csupán a racionálisan kalkuláló embert, hanem az érző, vágyak és félelmek által vezérelt embert is, akit nem lehet elvont, papíros ízű szövegekkel befolyásolni.
London és Párizs jelenleg elesett (vagy más nézőpontból felszabadult). Az európai „polgár” kifejezte nemtetszését. Most az a kérdés, hogy vajon az európai politikai elit képes-e tanulni a kudarcból, képes-e kellő politikai bölcsességről tanúságot tenni. Ehhez valószínűleg az európai projekt újragondolására lesz szükség. Ha nem lesz erre politikai akarat, akkor a feszültségek további eszkalációjára és a demokratikus támogatottság további csökkenésére lehet számítani.
