Nem titkoljuk, több okból is örülünk Kertész Imre kitüntetésének. Az erre adott olyan reakciókat, melyek kizárólag a „szekértábor-logika” alapján, gyűlölködve foglalnak állást, méltatlannak és rendkívül elszomorítónak tartjuk.
kép forrása: pim.hu
Kertész Imre mindenképpen magas állami kitüntetést érdemel; fontos és elgondolkodtató, hogy ezt egy olyan kormánytól kapja meg, mellyel szemben sosem fukarkodott a kritikával. Nyilvánvaló, hogy ez a lépés a kormányoldal számára konkrét politikai előnyökkel jár, többek között: bizonyíthatja, hogy kitüntetéseit nem politikai alapon osztogatja, hiszen a vállaltan zsidó identitású, nemzetközileg széles körben ismert és elismert író a jelenlegi kormányzati irányvonalat és a magyar jobboldalt általában is, többször is komoly kritikával illette; enyhítheti a „nemzeti-konzervatív kultúrharccal” kapcsolatos belső és külső kritikák súlyát; újabb vitákat generálhat az egyébként is töredezett ellenzéke mögött álló értelmiségi holdudvarban és ezzel tovább erősítheti annak frusztrációját és meghasonlottságát; jó pontokat szerezhet a nemzetközi közvéleményben meghatározó liberális véleményformálók előtt, különösen a német közvéleményben, mely – kis túlzással – jobban ismeri Kertészt és életművét, mint a magyar.
Számunkra Kertész elismerése azonban más okokból fontos; olyanokból, melyek túlmutatnak a napi politika barikádharcain, és a 20. századi magyar létezés sorskérdéseihez vezetnek.
Kertész életműve vezet a legközelebb ahhoz, amit a totalitarizmus huszadik századi tapasztalatának nevezhetünk. Mit érezhet valaki, ha a hatalom feltartóztathatatlanul betüremkedik az életébe, és elkezdi aláásni az emberi létezés legalapvetőbb feltételeit? Milyen is valójában a túlhatalommal szembeni félelemből táplálkozó, az életünket lassan és folyamatosan alámosó szorongás? Van-e kiút a megfélemlítettségből, lehet-e értelmesen élni a hatalom mindent beborító folyamatos nyomása alatt? Élet-e ez még, vagy pedig már csak sors, vagy már az sem, puszta kiszolgáltatott sodródás? Mind-mind olyan kérdések, melyekkel az elmúlt hetven évben szinte mindenki szembekerülhetett Magyarországon valamilyen formában, úgy is mondhatnánk, több generáció tudatalattit meghatározó élményeiről van szó. Kertész ezeket a tapasztalatokat fogalmazta meg példaadóan, stiláris bátorsággal túlfogalmazva, időnként vállalva akár valamifajta nihilizmust és cinizmust is. Ha Kertész nem írja meg a Sorstalanságot, a Detektívtörténetet, az Angol lobogót vagy a Jegyzőkönyvet, a túlhatalom, a diktatúra egyénre gyakorolt lelki hatásait valószínűleg sosem érthettük volna meg a maga teljes, az értelmi megismerésen túlmutató természetében. Kertész tehát közelebb vitt minket ahhoz a múltunkhoz, mely történelemkönyvekben csak ismereteket közvetítő sorok összessége, az ő munkáin keresztül azonban átérezhető, átélhető realitás. A feldolgozás, az újrakezdés csak így kezdődhet el, ha egyáltalán elkezdődhet valami ilyesmi a 20. századi magyar történelmet lezárandó.
Van-e válasz az előbbiekre; stratégia, mellyel elmenekülhetünk a hatalom által elembertelenített, élhetetlen „világból”? Lehet-e érvényes az életünk a túlhatalom által kijelölt diktátum opportunista elfogadása helyett? Kertész erre is választ kínál, és ez életművének egy másik elismerésre méltó mozzanata. Egy túlélési mód mindenki számára nyitott: az autonómia útja. Kertész személyes életével is megmutatta, hogy bárki képes lehet megteremteni és megőrizni autonómiáját, mely a személyes létezés legalapvetőbb kerete. Zene – Wágner –, irodalom és olvasás – német klasszikusok –, kedvelt időtöltések – a fürdők –, és az egyet nem értés kockázatát vállaló önálló véleményalkotás mind-mind olyan pontok, melyek segítségével felépíthetjük a magunk számára a létezés olyan autonóm kereteit, melyben megalkuvás nélkül megtalálhatjuk, megmenthetjük az egyéni szabadságot. Azaz, paradox módon – ez azonban itt nem meglepő, mert az élet „nagy dolgai” gyakran nem rendeződnek értelmi elvek által uralt összefüggésekbe – a „sorstalan” Kertész egyben az egyéni túlélés olyan életstratégiáját is bemutatta, mely képessé tehet minket az egyéni autonómia megőrzésére.
Egyszóval, Kertész életműve a magyar 20. század egyszerre tragikus, elgondolkodtató, és mégis bizakodásra okot adó lenyomata – és ezért örülünk, hogy a kormány végre túllépett kultúrharcos attitűdjén és elismeri a saját értékvilágán kívülálló szellemi teljesítmény értékét. Ez a gesztus nem kizárólag a kitüntetettnek szól, hanem egy olyan világszemléletnek, melynek középpontjában a belső kétségekkel kísértett, számos irányból megtépázott, de autonómiája mellett végsőkig kitartó egyén áll.
