Rezsőházy Rudolf, történész-szociológus professzorral, az Université catholique de Louvain nyugalmazott tanárával, a PPKE tiszteletbeli doktorával Fekete Balázs beszélgetett Európáról.
MM: Az életműve egy jelentős részét az európai történelem és értékek kutatásának szentelte. A Professzor Úr szerint mi teszi valójában Európa kontinensét közös Európává? Megragadható egyáltalán az európaiság lényege?
RR: Európa fogalmát és határait különböző szempontok szerint lehet meghatározni. A földrajzi megközelítés a keleti határokat az Ural hegységgel azonosítja. A közgazdász olyan piaci hálózatot jelöl meg, melyen belül az áruk és szolgáltatások áramlása különleges sűrűséget ér el, és melyet közös intézményrendszer szabályoz. A politikai definíció államok között létrehozott szövetségi szisztémáról beszél, mely egy bizonyos, delegált szuverenitásnak is örvend. Ma ez a meghatározás az Európai Uniót jelöli meg. Ha a kultúrát választjuk kritériumként, akkor azokra a közösségekre utalunk, melyeknek életmódja, értékrendje, művészi alkotásai, emberképe stb. rokon vonásokat mutat és más kultúráktól megkülönböztethető. Az említett meghatározások alapján meghúzott határok sok helyen nem esnek egybe. Pl. Svájc vagy Norvégia politikailag nem Európa, de gazdaságilag vagy kultúrájukat illetően igen. Törökország tárgyal, hogy belépjen az Unióba, ugyanakkor egészen más kultúrkörhöz tartozik. Kutatásaim Európára mint kultúregységre központosultak. Itt is egy fontos, előzetes megkülönböztetést kell tennünk. Engem egy objektívan meghatározható Európa érdekelt. Attól függetlenül, hogy az emberek mit éreznek, a történelmet időrendben vizsgálva 47 olyan értéket azonosítottam, melyek az európaiakat jellemzik, nemzeti kultúráikban (esetleg különböző intenzitással vagy jellegzetességgel) jelen vannak. A gyökerek a görög-római világban, a kereszténységben, a középkorban, a reneszánsz és a reformáció idejében, a felvilágosodásban, a XIX. században vannak. De még az 1960-1970-es évek metamorfózisa is „termelt” új, befogadottá vált értékeket, mint pl. a női egyenjogúság vagy a természetvédelem. Egy ateista is európai módon tagadja Istent (Feuerbach, Nietzsche, etc.) és anélkül, hogy tudatában lenne, bizonyos keresztény eredetű értékeket is vall.
MM: És hogy lehetne szubjektíven meghatározni Európát?
RR: Szubjektíven alig lehet Európáról beszélni, mert lakosainak nincs tudatosan elfogadott identitása, világos öntudata. Az emberek hovatartozását meghatározó földrajzi egységek közül – ilyen egységek lehetnek a város (pl. valaki berlini), a régió (pl. bajor), a nemzet (pl. német), Európa, a világ (pl. világpolgár) – az Európa iránti vonzódás a leggyengébb. Európa védelméért senki sem szállna harcba. Az európai gondolatnak nincs mozgósító ereje. Egy adott közvélemény inkább azt észleli, ami a szomszéd országtól megkülönbözteti és nem azt, ami hozzáköti. Kulturális szempontból Európa határai kelet és délkelet felé kérdésesek. A római és bizánci birodalom kettészakadási folyamata a döntő (hivatalosan, 1054). Az orthodox országokban a caesaropapizmus hatalmasodott el, az önkényuralom maradt a szabály. Ezek az országok nem ismerték sem a reneszánszt, sem a reformációt, sem a felvilágosodást, sem a polgárosodást. A határokat azonban nem lehet egy tollvonással meghúzni, azok homályosak, és a különböző jellegzetességek fokozatosan jelennek meg, illetve tűnnek el (jó példa erre Ukrajna: egy része osztrák, lengyel, görög katolikus befolyás alatt alakult, más részét orosz, orthodox befolyás jellemzi). A helyzet azonban nem statikus. Fel lehet tételezni, hogy Bulgária, Görögország vagy a regáti Románia (orthodox vidékek, melyek a XIX. századig török uralom alatt maradtak), minthogy az EU-hoz tartoznak, idővel felzárkóznak a többi európai tradíciójú országhoz. A dolgok tovább komplikálódnak, ha arra gondolunk, hogy pl. Argentína spanyol és olasz eredetű, vagy hogy Új-Zéland Anglia szülötte… Ha nem soroljuk őket az európai országok közé, ez távoli fekvésük miatt van.
MM: Mi lehet annak a magyarázata, hogy az európaiak nem tudnak Európával – mint kultúrközösséggel – igazán azonosulni? Mi írhatja felül vagy torzíthatja az európai identitást?
RR: Európa atyjai (Schuman, Adenauer, De Gasperi, stb.) a gazdasági mellett a kulturális egyesülés hívei is voltak. Humanista Európát akartak, azonban e helyett a közös piac kiépítése lett a döntő cél. Ha manapság a Miniszterek Tanácsának és a Bizottságnak a napirendjeit vizsgáljuk, szemünkbe ötlik, hogy a gazdaságpolitikai, pénzügyi, válságkezelő döntések uralják azokat. A humanista helyett egy technokratikus Európa jött létre. Ez az irányzat összhangban van a közvélemény elvárásával. Az átlag polgárt pénztárcája, életnívója, egzisztenciájának biztonsága érdekli. Nem izgatják olyan kérdések, melyek a hosszútávú változásokat érintik: mi lesz a családdal, a népesség csökkenésével, az ifjúságnak átadandó értékekkel?, stb. Ezek a problémakörök a háttérben maradnak. Ez magyarázza jórészt, hogy az európai identitás eltorzulhat és kultúrája a dekadencia felé haladhat.
MM: Milyen jelekből láthatjuk azt, hogy Európa kultúrája a dekadencia felé halad? Vannak ennek „kézzelfogható” bizonyítékai?
RR: Igen merész dolog egy társadalmat, egy folyamatot, egy irányzatot, egy csoportot vagy egy személyt dekadensnek minősíteni. Ugyanis az ítélet mögött sokszor személyes értékítélet húzódik meg. Azonban nyitott vita eredményeképp lehetséges olyan kritériumokat találni, melyek alapján dekadenciát diagnosztizálhatunk, amennyiben ezt sikerül adatokkal alátámasztani. Így az alábbi szentenciák széles konszenzuson alapulnak: 1. A Római birodalom hanyatlását lehet dekadenciának nevezni, mert a központi hatalom szétesett; a germánok támadásaival szemben nincs hatékony ellenállás; a kultúra alkotó ereje megbénult; a latin nyelv és irodalom elvesztette minőségét; stb. 2. Egy civilizációt vagy intézményt éltető, nekik értelmet adó vallási, ideológiai, etikai rendszer kimerül, a közösséget már nem ihleti. Ez történt a középkor végén, mielőtt a reneszánsz elterjedt volna. 3. A társadalom és annak politikai vezetése nem képes a kialakuló problémákat fölismerni vagy kezelni, ezért azok elmélyülnek, komplikálttá válnak és zsákutcába jutnak. Itt az „Ancien régime” megbukása szolgálhat példaként. 4. Egy művészeti iskola, stílus - miután remekműveit megalkotta - nem képes megújulni. Így szabad azt gondolni, hogy az absztrakt festészet dekadenciát jelent. No de ezen lehet vitatkozni. Ami jelenlegi kultúránkat illeti, számomra az jelent különös veszélyt, hogy az egyének szintjén uralkodó értékek, vágyak és jogok összessége kollektív szinten komoly károkat okoz. Csak egy példával illusztrálom ezt a tézist. Az egyének életvitelében a szabadon választott párkapcsolati formák fejezik ki az általános óhajt. Ennek következtében a stabil családi forma bajban van, és nem teljesíti a tőle kollektívan elvárt funkciókat. Az ideál páronként 1 vagy 2 gyermek (vagy 0), ez azonban kollektívan demográfiai deficithez vezet, a népesség száma csökken. Szép számmal tudnék még hasonló jelenségeket fölsorolni. Azonban vigyázzunk! Amikor a dekadencia jeleit keressük (és találunk is bőven), ne felejtsük el a sikertörténeteket sem. Például: fölfedeztük a természet védelmének fontosságát, és elkezdtük az energiatermelés ésszerűbb megszervezését. Európában 1945 óta a régebben ellenséges népek között béke uralkodik. A tudományos és technológiai haladás nagy erővel folytatódik. A világűr megismerése és meghódítása elkezdődött, stb. Csakis ilyen eljárással, a pro és kontra érvek alapos mérlegelésével lehet árnyalt ténymegállapításokhoz jutni.
(folytatása következik)
REZSŐHÁZY RUDOLF
Rezsőházy Rudolf az Université catholique de Louvain nyugalmazott professzora. Életművében központi szerepet játszik az értékek szociológiai és történelemi szerepének tanulmányozása. Legutóbbi kötetei: Emergence des valeurs communes aux Européens à travers l’histoire (2012), Sociologie des valeurs (2006).
