A harmadik Orbán-kormány első ülését követően az új kormányszóvivő bejelentette a tervet néhány minisztérium szétszórásáról és a budai várnegyed és a Budavári Palota újjáépítéséről szóló „nemzeti programot”. A posztkommunizmust leromboló forradalmárból és szabadságharcosból immár utópista tervező lett?
Kép forrása: propeller.hu
Orbán Viktor és csapata 2010-ben csatát nyert. A baloldal a parlamenti matematika mérlegén 2/3-os vereséget szenvedett. Orbán pedig, bár explicit módon a kampányban nem említette, új alkotmányt fogadtatott el a Fidesz dominálta országgyűléssel. Ezzel, és a 2014-es győzelemmel már nem csak csatát nyert, hanem a rendszerváltás első negyedszázadának abszolút győztesévé vált.
A baloldal elhibázta azt az egyetlen választást, amikor még a parlamenti ciklusokat betartva esélye lett volna megállítania az Orbán-féle berendezkedés kiépülését. Ezzel 2014-ben nem csak csatát vesztett, hanem az első negyedszázad lezárultával a posztkommunista hatalom korszaka is végleg elmúlt. Hiszen ha az új Alaptörvénynek sikerül újabb négy évet kihúznia, akkor már – paradox módon – épp a kormánnyal szemben sokszor igen élesen és politikusan fellépő Alkotmánybíróság esetjoga betonozhatja be azt valamely radikális átalakítással, főként visszarendezéssel szemben.
Az Orbán-féle fülkeforradalom tehát elérte célját. Ám a teremtő politikus nem pihen, hanem láthatólag vérszemet kapott – elsősorban a kormányzatot támogatók elkötelezett odaadása és az ellenzék kétbalkezessége bátorította fel. Az új kormány programjáról csak homályos utalásokat lehetett hallani a választások előtt, de úgy tűnik, a választások után ismét magasabb fordulatszámra kapcsol a győztes. Az, hogy a sokat támadott Lázár János kerül a miniszteri kar élére, mutatja, hogy Orbánnak továbbra is nagy tervei vannak! Ráadásul olyan tervek, amelyek esetében megint csak erős ellenállásra számít főnöke, a miniszterelnök, s ezen ellenállás legyűrésére kívánja hasznosítani az ifjú politikus csakugyan bőséges energiáit.
A forradalom győzött, a barikádokat el kellene bontani. Úgy tűnik, az építés korszaka következik – ám a kormány ugyanazzal az elszánt nekibuzdulással, dühvel lát neki, mint amely szükségesnek tűnt a korábbi áldatlan harc megnyeréséhez. Mintha a múlt után most a jövőt szeretné legyőzni e politika – ellene ugyanolyan elszántsággal vonul fel, mint a múlt sötét erőivel szemben. Isten segítségét kéri a világ radikális átformálásához.
Márpedig a politikában ez a fajta „szent düh” nem jó tanácsadó, s a valóság gyökeres átalakítása olyan program, amit a konzervatív „társadalmi mérnökösködésként”, a brit hagyományelvű Michael Oakeshott például „politikai racionalizmusként” bélyegez meg. A politika világa ugyanis – ahogy a francia forradalmárokat a világ átalakításától tartva Edmund Burke már a 18. század végén figyelmeztette – érzékeny közeg, ahol a szükségtelen beavatkozásoknak szükségszerűen nem kívánatos következményei támadnak. Az orbáni politikát mintha elvakítaná a siker, s ezért nem gyakorol illő önmérsékletet a kormány, amikor továbbra is a teljes társadalomátformálás célkitűzése mozgatja.
Már a kampányban megfogalmazódtak olyan célok, mint a teljes foglalkoztatottság, az újraiparosítás, vagy a földtulajdoni viszonyok, továbbá a bankrendszer teljes átalakítása. Ehhez jönnek az olyan megaberuházások, mint a millenniumi kulturális negyed kiépítése, vagy a teljes várnegyed átépítése. A minisztériumok vidékre telepítése is kísértetiesen emlékeztet azokra a döntésekre, amelyeket a politikai bizottság hozott a régi rendszerben, tervező asztal mellett, az érintettek és a helyiek megkérdezése nélkül, a politikai voluntarizmus megnyilvánulásaként. Miért nincs hatásvizsgálat, megvalósíthatósági tanulmány, nyilvános vita a társadalmi szereplők között egy-egy ilyen döntés előtt? Még a kormányban is csak formális lehetett a vita, ha az alakuló ülésen már elfogadták azokat.
A vereség feldolgozása sikerült Orbán Viktornak – ezért térhetett vissza a hatalomba győztesen. Ám kérdés még, hogy a győzelmet is el tudja-e viselni. Ehhez önmérsékletre lenne szükség, s a történelmi léptékű tektonikus mozgások előidézése helyett szerényebb, ám a társadalom nagyobb részét megnyerni képes politikára. Hisz a politikában is igaz lehet, hogy a bölcsesség saját korlátaink felismerésében rejlik. A győztes bátrabban élhetne a vesztessel szembeni gesztusokkal – hiszen nem csak az értelmiség jó részét, hanem a városiakat meg a fiatalok egyre nagyobb csoportját idegeníti el magától a kormány, ha nem a helyzet stabilizálását tekinti feladatának, hanem teremtő dühvel kíván tevékenykedni.
