Az Európai Uniónak nagy rutinja van a kompromisszumos megoldásokban. Ám sokszor ezek a megoldások inkább rossz megegyezésnek tűnnek, mint előre mutatónak.

Forrás: europarl.europa.eu

A 2014-es európai választások megmutatták, hogy súlyos legitimációs deficittel küzd az európai uniós politikai elit. Két olyan vezető államban, mint amilyen Franciaország és az Egyesült Királyság, az Európai Uniót egészében támadó radikális párt végzett az élen. Márpedig az ilyen választói jelzéseket a nyugati demokráciák szabályai szerint illik figyelembe venni.

Hogyan reagált a helyzetre Európa? Úgy tűnik, az évtizedes beidegződések mentén: a bal és jobboldali középpártok összezártak, és így próbálják tovább erőltetni a saját politikai irányvonalukat. Nehéz másképp olvasni ugyanis azt a tényt, hogy egy olyan politikust ültettek az EU csúcspozíciójába, akiről azt az egyet lehet tudni, hogy a régi európai elit erősen elhasználódott tagja. Nem csoda, hogy számos ellenhang próbált kritikát megfogalmazni Jean-Claude Juncker bizotssági elnöki kinevezésével szemben. Ám az uniós játékszabályok szerint őket (például a svédek vagy a hollandokat) ilyen olyan engedményekkel sikerült elhallgattatni. S bár eleinte arról lehetett hallani, hogy Merkel kancellárnak is vannak fenntartásai a jelölttel szemben, végül ő erőltette át a szavazáson a jelöltet – a britek és a magyarok ellenkezése mellett.

S mi történt a másik két csúcspozíció betöltése során? Nos, itt is egy olyan langyos megegyezés született, amely tipikusnak mondható az EU-n belül. Mivel az olaszok egy nő-politikust tudtak ajánlani a külügyi főképviselő (egyben az EU bizottságának alelnöki) posztjára. Nem baj, ha Federica Mogherini a nemzetközi politikában ismeretlen, de még saját országában is tapasztalatlannak mondható, Angela Merkel azt mondta, hogy baloldali jelöltnek kell lennie, és ráadásul hölgy – a jelek szerint ennyi elegendő is a pozíció megszerzéséhez.

A másik jelölt Donald Tusk, az épp uralmon lévő lengyel miniszterelnök. Első látásra bátor, s nekünk, a lengyelekkel hagyományosan jó kapcsolatot ápoló magyaroknak kedvezőnek tűnő döntés, hogy végre egy új tagállam is delegálhat vezetőt ilyen fontos tisztségre. Ám Tusk népszerűsége – különösen a lehallgatási botrány után – hazájában is leívelőben van, s még virágkorában is igen sokan kritizálták karakteresnek nem nevezhető politizálási módja miatt. De az EU szereti a nagy túlélőket, és az is világosan látszik, hogy a tagállamok sem forszírozzák, hogy karakteres vezető kerüljön meghatározó pozícióba Európában. Hiszen így a tagállami vezetők fórumai tudják továbbra is meghatározni az politikai irányvonalat.

Ennek viszont egyenes következménye, hogy a halvány politikusokból verbuválódott Európai Unió tovább fog vergődni az egyre élesebb kritikák pergőtüzében, s vezetői egyre kevésbé fogják tudni, merre keressék a kivezető utat.

Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem lennének olyan meghatározó jogosítványai az uniónak, amelyek a tagállamok polgárainak mindennapi életét is meg tudják keseríteni. Ezért felmerül a kérdés, vajon a megnyugtató megoldás nem az lenne-e, ha az európai hatásköröket is a vezetőkhöz hasonlóan elgyengítenék, hiszen a tagállamok között együttműködést a nemzeti érdekek is kikényszeríthetik, s akkor nem lenne a mostanihoz hasonló legitimációs űr Európában. A kényszerkompromisszumok helyett valós politikai akaratot kell állítani az európai együttműködés mögé, s a jelek szerint erre sokkal alkalmasabb lenne a nemzetek Európája koncepció, mint a brüsszeli vízfej.