Rezsőházy Rudolf
A wilsoni önrendelkezési elv, melyre a győztesek és a kisebbségek hivatkoztak, álszentnek bizonyult.
Mióta világ a világ még nem volt olyan időszak, hogy ne lett volna valahol vita, viszály, villongás, háború szomszéd népek között az „enyém és a tiéd” tárgyában. A törzsi társadalmak korában a torzsalkodókat békeállapotban a senki földje választotta el egymástól. A római birodalmat egy világosan meghúzott limes határozta meg, a kínait pedig egy tömör fal. Az európai közép- és újkorban a dinasztikus elv volt érvényben: az uralkodó ház tartományai képezték a közösen kormányzott területeket, melyek sokszor szétszórtan helyezkedtek el.
A nemzetállamok megjelenésével a politikai cél az ugyanazon nemzethez tartozók által lakott területek egyesítése lett. A létrejött egységeket biztos határoknak kellett védeni.
Az egyesítés azonban imitt-amott saját kultúrával, hagyományokkal, nyelvvel rendelkező népet is bekebelezett mint a baszkokat és a katalánokat Spanyolországban vagy az íreket és a skótokat Nagy-Britanniában. Ma látjuk, hogy ez miféle problémákat szült az idők folyamán.
A nemzeti elv azonban nem volt általános. Olyan országok is létrejöttek, melyeknek polgárai két vagy több nyelv- és kultúrcsoporthoz tartoztak és mégis békésen élnek együtt. Svájc erre a sikeres példa. Másutt azonban a különbségek konfliktusokat szítanak. Afrikában sok helyen a törzsi ellentétek néha még véres összecsapásokat is támasztanak. Az arab országokban, melyeknek a határait még az érdekszférákat elkülönítő gyarmati hatalmak vonták meg, a vallási megosztottság táplálja az ellenségeskedések tüzét: szunniták, síiták és más kisebb irányzatok nem könnyen férnek meg egymás mellett (és ezzel enyhén fejeztem ki magamat).
Magyarország esetében köztudatban az él, hogy a gyéren lakott Kárpát-medencét őseink hódították meg, Szent István szervezett meg bennünket és alapított számunkra államot. A kirajzolt ezer éves határok legitimitását két érv támasztotta alá: a történelmi jog (az idő szentesítette a határokat) és a természeti adottság (a Kárpátok hegylánca földrajzi egységet is képez).
Ezt a történelmi egységet rombolta szét Trianon. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint az akkori lakosságnak csak alig a fele volt magyar, a többiek különböző kisebbségekhez tartoztak. Ezek időközben nemzeti öntudatra ébredtek, és el akartak szakadni Magyarországtól, hogy anyaországukhoz (Románia) vagy alakuló új államegységekhez (Csehszlovákia, Szerb-Horvát-Szlovén királyság, később Jugoszlávia) csatlakozzanak.
A wilsoni önrendelkezési elv, melyre a győztesek és a kisebbségek hivatkoztak, álszentnek bizonyult. Az egész történelem arról tanúskodik, hogyha a népek között nincs meg a békés együttlét lehetősége (mint az létezett a magyarok és a lengyelek között), a határokat a mindenkori erőviszonyok határozzák meg. Az első világháború győztes hatalmai így a határokat stratégiai érdekektől, biztonsági okoktól és a puszta hódítás vágyától is vezérelve húzták meg. Így kerültek németek és magyarok milliói kisebbségi sorba, és visszacsatolásuk ügye állandó feszültségeket keltett.
*
A mai határproblémák kezelésére két ellentétes út kínálkozik. Az egyiket a demokrácia ihleti: döntse el a nép, hogy hová akar tartozni és milyen státuszt kíván. Az önrendelkezési jog népszavazás által érvényesül. Ez történt nemrégiben Skóciában. Az ukrán-orosz konfliktus legméltányosabb megoldása is a vitatott területek népességének megkérdezése lenne[1].
A népszavazás tétje lehet a függetlenség, de lehet az autonómia is. Az autonómia lehet kielégítő, mint Dél-Tirol vagy a belgiumi németajkú közösség esete bizonyítja, de lehet csupán étvágygerjesztő, mint azt az autonóm Katalónia függetlenségre vágyó pártjai illusztrálják.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a népszavazás békés útja nagyon ritkán járható. Az az állam, amelyik fél a szavazás eredményétől, mindent elkövet, hogy megakadályozza ezt a megoldást. Jugoszlávia belső háborúk következtében hullott szét. A folyamatnak nincs még vége, mert a nemzetközi diplomácia egy kormányozhatatlan Bosznia-Hercegovinát hozott létre.
A másik út a határok sérthetetlenségének kimondása. Egyesek érinthetetlenségről
beszélnek. Akik ezt az elvet vallják, nem állítják, hogy a határok igazságosak lennének, inkább attól félnek, hogy ha egy országhatárt módosítanának, ez példaként szolgálna (államok hosszú sora találna okot revízióra) és végül nemzetközi zűrzavarhoz vezetne.
*
Ami hazánkat illeti, a Horthy korszaknak a „Mindent vissza!” követelményével szemben meg kellett elégednie a bécsi döntésekkel, azaz a Dél-Fölvidék és Észak-Erdély visszatérésével valamint Kárpátalja és Bácska visszaszerzésével. A háborút követő békediktátum azonban, néhány kárunkra történő kiigazítással, határainkat a trianoni vonalra vetette vissza.
Manapság, minthogy esetünkben a „határok sérthetetlensége” doktrínája érvényesül, a reálpolitika azt követeli, hogy a tömbben élő magyarok esetében az autonómiát, a kisebbségben élők számára pedig a kulturális jogok korlátlan gyakorlását támogassuk.
Vannak biztató jelek. Az EU-ban az emberek és az áruk szabad mozgása az országhatárok fontosságát lényegesen csökkentette. A magyar kormány jelentős lépést tett, amikor meghirdette a nemzet határon túli egyesítését, melynek egyik fő eszköze a kettős állampolgárság lehetősége lett.
De vannak komoly akadályok is, melyek közül a szomszédságunkban uralkodó gyanakvás és ártalmas nacionalizmus emelendő ki. Legyünk okosabbak. Sok olyan kezdeményezéssel élhetünk, mely tompíthatja a fölkorbácsolt érzelmeket. Ha egy román-magyar focimeccsen Bukarestben a közönség ordenáré módon viselkedik, javasoljuk, hogy a magyar csapat énekelje a román himnuszt, a románok pedig vendégszeretetből a mi himnuszunkat… Nincs ötletből hiány…
mail: rezsohazy.rudolf@gmail.com Rezsőházy Rudolf
Prof.em. Univ.cath.de Louvain
[1] Már csak ez az egyszerűnek látszó eljárásnak is megvannak a bonyodalmai: kik legyenek a megkérdezettek? Hogyan fogalmazzák a fölteendő kérdéseket? Hogyan ellenőrizzék a szavazás becsületességét? Stb.
