A Safarov-ügy biztos, hogy fogalommá válik a magyar diplomáciatörténetben. Viszont biztos az is, hogy egy ilyen kiadatási ügy több, mint kényes kérdés. Érdemes ezért röviden betekintenünk az azeri és az örmény belpolitikába, hogy mit is jelent a Nagorno-Karabakh faktor.

rian.ru

A morális kérdésekre adott válaszok Örményország felé billentik a mérleg nyelvét. Azonban politikai (értsd külgazdasági) célok tekintetében nyilván inkább Azerbajdzsán a favorit. Az ország olajexportjának, majd pedig földgázkitermelésének jóvoltából jelentékeny gazdasági növekedést produkált. Ez pedig magával hozza, különösen az építőipari, beruházások konjunkturáját és a devizabőséget. Természetesen az ilyen aszimmetrikus gazdasági struktúra veszélyeket rejt magában, lásd Oroszország, azonban a GDP növekedés az mindenképp GDP növekedés. Nem csoda hát, hogy az Orbán-Alijev találkozó napirendjének két prioritása a magyar építőcégek bevonása, illetve az állampapír vásárlás volt. Ez pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy miért és merre is billent végül az a bizonyos serpenyő. Egyébként, mi sem jelzi jobban Azerbajdzsán növekvő fontosságát, főleg energetikai szempontból kiemelt szerepét, mint Richard Morningstar Amerika bakui nagykövetévé való kinevezése. Morningstar, kinevezéséig Hilary Clinton energiaügyi főmegbízottja, az Egyesült Államok energiadiplomáciájának nagyágyúja a térség ilyen tárgyú ügyeiben.

Hazánk számára persze politikai szempontból Safarov kiadatása kétségkívül kényes játszma volt. A rosszabb forgatókönyv bekövetkezésére pedig számítani lehetett.

Egy következő kérdés, hogy mit is jelent Örményországban a Karabah konfliktus? A háború 1994-es lezárulta óta ez ott talán a legfontosabb politikaformáló erő. Mind Jerevánban, mind Sztepanakertben, ez a konfliktus határozza meg a mindenkori politikai elit mozgásterét. Örményország politikai elitjének kiemelt posztjait a „karabakhi fiúk” foglalták el. A független Örményország első három elnöke, Ter-Petrosszián, Kocsarian és a 2008-óta regnáló Szargszian mindannyian komolyan részt vettek a Nagorno-Karabah konfliktusban. Ter-Petrosszián a Karabah Bizottság tagja volt, s annak okán 1989-ben börtönbe is zárták. Kocsarian az örmény királyság örökségéhez visszanyúló Artsakh mozgalom vezetője, majd Nagorno-Karabah elnöke volt. Szargszian pedig közvetlenül részt vett és irányította a harcokat, feltételezések szerint többek között a khojaly-i mészárlásban.

Ter-Petrosszián bukását a Nagorno-Karabakh konfliktus okozta. Az EBESZ Minszk Csoportja, amely a konfliktus kölcsönösen megnyugtató kezeléséért felelős, egy olyan megoldási tervet tárt a felek elé, amely szerint az örmény erőknek vissza kellene vonulniuk a Karabakh eredeti területére. (A megszállás során ezen túl 7 azeri megyét foglaltak el az örmény, és feltehetően orosz erők) Az akkori elnök hajlandóságot mutatott a megegyezésre, amely már elegendő volt arra, hogy Kocsarian a kormány un. „erőminisztereit” illetve az ellenzéket egyesítve, hűen az alapelvhez, lemondásra kényszerítse az elnököt. Fontos megjegyezni, hogy a karabakhi elit folyamatos nyomást gyakorol Jerevánra az alapelv kérdésében, vagyis a Nagorno-Karabakh területi integritása és szuverenitása megkérdőjelezhetetlen.

168ora.hu

Kétségtelen az is azonban, hogy a Karabakh faktor valamelyest lejjebb csúszott az örményországi politikai toplistán. Összességében elmondható egyrészt, hogy épp Kocsarian két elnöki ciklusa okozta ezt. Lévén karabakhi származású, hatalma megszilárdítása érdekében el kellett távolítania a „karabakhi fiúk” nagy részét és saját hű embereivel kellett helyettesítenie őket. Másrészt, hogy a konfliktus mindig az aktuális politikai diskurzus titkos fegyvere. Amennyiben az elnök, a kormány, vagy a kormányzó párt állít valamit a Karabakh kapcsán, úgy az ellenzék szinte mechanikusan annak ellenkezőjét állítja. Ami pedig a legfontosabb: az örmény társadalomban konszenzus van a Hegyi Karabakh tekintetében, annak területi integritását, jogi és politikai státuszát illetve az azeri fél megítélését illetően.

Azerbajdzsánban a Nagorno Karabakh faktor sokkal kisebb szerepet játszik. Bár az is igaz, hogy a független Azerbajdzsán első elnökének bukását is ez eredményezte. Elcsibejev elnök hadászati sikertelenségét katonai puccskísérlet követte. Az események rendezésére meghívott Hejdar Alijev ki tudta használni a Nakicsevánba menekülni kényszerülő elnök hagyta hatalmi vákumot és 1993 októberében elnökké választották. Az idősebb Alijev hatalomgyakorlásának módjában rejlik a Karabakh mérsékeltebb azeri hatása. Hejdar Alijev egy meglehetősen monolisztikus hatalmi mátrixot alakított ki (személyi kultusza pedig a mai napig nagyon erős az országban) – gyakorlatilag gyorsabban, mint akár Lukasenka Belorussziában vagy Sakaashvili Grúziában. A hatalmi mátrix rácspontjain az egyes klántagok foglalnak helyet, ezzel biztosítva a rendszer stabilitását. Ugyanezt az egyensúlyozó taktikát örökölte a fia is, a jelenlegi elnök. Így a rendszer fenntartásához nem szükséges a Karabakh faktor bevonása. Azonban a lakosság az örményhez hasonlóan konszenzust alakított ki a Karabakh kérdéséről, amely az azeri külpolitikában is artikulálódik, természetesen ellenkező előjellel. Ennek legfontosabb eleme az, hogy a rendezés kizárólag Azerbajdzsán területi integritásának visszaállításával lehetséges. Mindkét állam közvéleménye tehát a zéró összegű játszmában hisz, Illetve az azeri állam gondoskodik a megfelelő történelmi emlékezet ápolásáról is.

A Safarov-ügyet nem kezelte igazán jól Magyarország. Bár a fentiek tükrében talán világos, hogy ebből a helyzetből nem lehetett igazán jól kikecmeregni. Az örmény álláspont végletességét pedig jól jelzi a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, amely az államok közötti kapcsolatokban tényleg ultima ratio jellegű. Mit tehetett volna okosabban Magyarország? Nagyobb nyilvánosságot kellett volna szentelni már az előkészületeknek? Bevonni esetleg az EBESZ-t? Ezen kérdésekre adandó válaszok talán mára okafogyottá is váltak. A legsajnálatosabb talán az, hogy az egész történetből hazánk került ki a legnagyobb vesztesként.

VEZÉRKOMMENT

A magyar kormányt láthatólag váratlanul érte az azeri baltás ügyében kirobbant nemzetközi botrány. Ha más nem, ez biztosan arra utal, hogy rosszul mérték fel a helyzetet, hisz nem (jól) készültek fel az ügy kommunikációjára. Ám ennél sokkal nagyobb lehet a baj. A felháborodással szembesülve az illetékesek valószínűleg súlyos politikai mérlegelési hiba eredményével szembesültek. Ilyen helyzetben egy módja van a hiba korrigálásának: ha a felelős megnevezésre kerül, és lemond. Hisz a jelek szerint párthovatartozástól független az ügy megítélése: valaki rosszul döntött. Ha nem mond le senki, akkor az ügy a kormányra és vezetőjére ég. E tekintetben a helyzet kísértetiesen hasonlít Schmitt Pál esetére.

Horkay Hörcher Ferenc