Forrás: thelocal.de

KOMMENTÁR

Német kancellár talán a világháború óta nem beszélt ilyen nyíltan arról, hogy veszélyben az európai béke. 

A mostani EU csúcs tényleges döntéseinél is fontosabb jelzés az, amit Merkel kancellárnak a találkozó előtti napon a Bundestagban elmondott beszéde jelez. Az egyébként legtöbbször magát visszafogottan kifejező Merkel most brutálisan őszintén fogalmazott: „Senki ne vegye biztosra, hogy megadatik még egyszer 50 év béke és virágzás Európában. Semmi nem garantálhatja ezt. Ezért én azt mondom: ha az euro elbukik, Európa is elbukik."

A német kancellár beszédét legalább két szinten érdemes olvasni. Egyfelől nyilvánvaló, hogy saját kormánya mögé kellett megfelelő parlamenti támogatást toboroznia, hogy az EU-csúcson kellő súllyal tudja megjeleníteni a német érdekeket. Ehhez a kincstári optimizmus nyilván nem lett volna elegendő, a parlamenti (a kormánypártokkal éppúgy, mint az ellenzékkel vívott) iszapbirkózáshoz most erősebb kifejezésekre volt szükség. Nem véletlen, hogy e politikai generáció történelmi felelősségét emlegette a német kancellár, megpróbálva kimozdítani képviselőtársait a megszilárdult politikai sáncok mögül, és elszakítani őket az aktuálpolitikai érdekkalkulációk szűkös horizontjától. Szavai szerint „Van egy történelmi kötelességünk: minden eszközzel meg kell védenünk az európai egyesítési folyamatot, amit elődeink kezdtek el, évszázadok gyűlölködése és vérontása után.”

Ráadásul azt sem rejtette véka alá, hogy a megállapodás kockázatokat jelenthet Németország számára is – hisz ezt kimondva világossá tehette, milyen léptékű a probléma, anélkül, hogy saját, nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szánt információit közzétette volna. S a német képviselők számára is egyértelművé válhatott a tét nagyságrendje. Nem véletlen, hogy a beszédet követően a kormány felhatalmazására vonatkozó parlamenti döntést ötszázhárman támogatták, nyolcvankilenc ellenében.

De Merkel beszéde biztosan nem csupán a belpolitikai játszma része volt. Nem véletlenül jelentette ki, hogy Európa most Berlinre figyel. Hiszen az uniós intézményrendszer a Lisszaboni szerződés után sem rendelkezik olyanfajta legitimitással, mint a nemzeti kormányok, s praktikusan Berlin vezető szerepe sem kérdőjelezhető meg az európai belső diplomáciában. Márpedig a diplomácia nyelve sokkal kifinomultabb. Így nemzetközi hatását tekintve fejti ki igazán erejét Merkel beszéde. A kancellár ugyanis világossá tette, nincs egyetlen döntési sor sem, amelynek eredményeként egyik napról a másikra megoldódhatna a görög válság. Ám most biztosan radikális beavatkozásra van szükség. Ezek közé sorolható  olyan pénzügyi technikáknak az alkalmazása, mint az adósság felének jóváírása, ami elsősorban magánbankokat érint. Ennél is feltűnőbb, hogy Merkel a Lisszaboni Szerződés bizonyos fokú átszabását is elkerülhetetlennek tartja. Vagyis a gazdasági kényszer a lehető legrövidebb időn belül politikai változásokat generálhat. Ebbe a körbe sorolható az a nyilvánvaló jelzés is, amely arra utalt, amíg nem tud kilábalni a gazdasági vészhelyzetből, Görögországnak fel kell adnia szuverenitása egy részét, vagyis állandó felügyeletre szorul.

Hogy a második világháborút követően Németország ismét egy független állam fölötti felügyeletre jelentkezik be, az csakugyan elgondolkodtató. De, mint maga a kancellár is utalt rá beszédében, az eurozóna tagjai nem tekinthetők teljesen függetlennek, egymásért is kölcsönösen felelősséget kell viselniük. Ezért jogos az a megállapítás, Európa vezetői soha nem látott helyzettel szembesülnek e válságban.