Ed Miliband tanácsadói körében Forrás: iaindale.com

SZEMLE

Közpénzt nyúlnak le, miközben a hasukat vakargatják vagy éppen magánérdekeltségeik mellett lobbiznak. A Fox-affér kapcsán az Egyesült Királyságban ismét hevesen kritizálják a politikai tanácsadók tevékenységét. Vannak azonban, akik határozottan kiállnak mellettük, mert úgy látják: nélkülük nincs hatékony politizálás.

Liam Fox védelmi miniszter botránya ismét felhívta a figyelmet az angol politikai rendszer egyik különleges szereplőjére: a politikai tanácsadóra. A politikai tanácsadók jelentléte nem újdonság az angol politikában, intézményét Harold Wilson munkáspárti miniszterelnök vezette be még a '70-es évek közepén, hogy ellensúlyozza a közszolgálat túlzott befolyását a miniszterekkel szemben. A politikai tanácsadók kezdetben gazdasági, ipari és tudományos szaktekintélyek voltak, akik hivatali idejük lejárta után vissza is tértek az eredeti foglalkozásukhoz. A '90-es években azonban megjelent egy fiatalabb, ambiciózusabb generáció, akik frissen végzett diplomásokként inkább a különböző szakpolitikákban voltak járatosak, és akiktől a komolyabb politikai szerepvállalás sem állt távol. Így lett tanácsadóból politikus többek között Ed Miliband, a Munkáspárt jelenlegi elnöke, George Osborne, a jelenlegi pénzügyminiszter, de még maga David Cameron is, aki a '90-es években előbb a pénzügyminisztériumban, majd a belügyminisztériumban volt politikai tanácsadó.

David Cameron - még tanácsadóként Forrás: owen.org

Politikai tanácsadónak lenni azonban nem a leghálásabb dolog, hiszen az átlagembereknek nem sok fogalmuk van a munkájukról, a média pedig szívesebben cikkez baklövéseikről, botrányaikról mint esetleges eredményeikről. Ennek következtében az angol közgondolkodásban is az a meglehetősen negatív kép alakult ki róluk, hogy a politikai tanácsadók vagy kőkemény üzleti lobbisták vagy pedig - ami még rosszabb - lusta semmittevő emberek, akik kihasználva baráti kapcsolataikat, csak a közpénzt nyúlják le.

Legalábbis ez egészen idáig így tűnt. Liam Fox leváltása óta azonban az angol közélet több szereplője is kiállt a politikai tanácsadás intézménye mellett, így többek között Tony McNulty, volt munkáspárti miniszter és Owen Barder, volt közszolga, a Center for Global Development nevű think thank jelenlegi igazgatója is. McNulty szerint az egyre komplexebb kormányzati funkciók és a média folyamatos nyomása miatt a politikai tanácsadók szerepe mára már elengedhetetlen lett a jó kormányzáshoz. Barder pedig - valószínűleg köztisztviselői pályafutása miatt is - úgy véli, hogy a tanácsadók nagyban segítik a közszolgák munkáját azzal, hogy figyelmeztetik őket bizonyos szakmai döntések esetleges politikai következményeire. Barder szerint ugyanakkor a politikai tanácsadóknak abban is fontos szerepük volt, hogy a közszolgálat meg tudta őrizni politikai semlegességét, hiszen a közszolgák helyett ők vállalták magukra az érzékeny politikai kérdések eldöntését.

Úgy tűnik, a kormány is egyetért a fentiekkel, hiszen kampányígéreteikkel szembe menve (Cameron azt ígérte, hogy csökkentik illetve maximalizálják a politikai tanácsadók létszámát) az elmúlt hónapban hat új tanácsadót neveztek ki. A konzervatív-liberális koalíció ezzel elérte a bűvös 80-as számot, ami kettővel több, mint az előző kormány alatti létszám és csak kevéssel marad el az eddig 84 fős rekordtól. Nick Clegg miniszterelnök-helyettes azzal védekezik, hogy a koalíciós kormány különleges politikai helyzete miatt van szükség több politikai tanácsadóra, akik közvetíthetnek a két különböző pártból jövő miniszterek között.

Igenis, miniszter úr! Forrás: polip.blog.hu

Persze sokan vannak olyanok is, akik féltik a politika rendszer tisztaságát a politika tanácsadóktól. Különösen a közszolgálat semlegességért aggódnak sokan, mert Angliában a pártsemleges közszolgálat mítosza igen erős. Meg kell, jegyeznünk, hogy valóban Nagy-Britannia az egyedüli olyan ország, ahol többé-kevésbé sikerült az államapparátust még a legmagasabb szinteken is megvédeni a pártpolitikai csatározásoktól. Persze az „Igenis, miniszter úr” című sorozat óta tudjuk, hogy a közszolgálatnak is megvannak a maga érdekei, amelyet, ha kell, könyörtelenül érvényesíteni is tud - akár még a miniszterekkel szemben is.

Az Economist szerint egyébként a Fox-botrány pontosan az államapparátus és a közszolgálat ilyesfajta érdekérvényesítő szerepét növelheti még tovább: ha ugyanis a közhangulat a politikai tanácsadók ellen fordul, akkor könnyebb lehet a közszolgálatot erősítő törvények meghozatala. A Fox-ügyet vizsgáló beszámoló már tartalmaz is egy ajánlást, mely szerint az államapparátus embereinek részt kellene venni minden olyan tárgyaláson, amin szolgálati ügyekről is szó eshet. Másrészről javasolják, hogy a miniszter köteles legyen tájékoztatni a tisztviselői kart, ha belső köréből valaki éppen szakpolitikai kérdéseken dolgozik. Persze a szolgálati ügyekbe, a tág megfogalmazás miatt gyakorlatilag bármilyen tevékenység beletartozhat. A kormány törvénytervezete a lobbi tevékenység erősebb szabályozásáról szintén a köztisztviselők malmára hajthatja a vizet, hiszen így a miniszterek kevesebb külső véleményadóval találkozhatnak és még inkább a saját köztisztviselőikre lesznek utalva a szakpolitika döntések során.

A tettvágytól égő miniszterek és a saját érdekeiket védő, sokszor igencsak konzervatív köztisztviselői kar közötti érdekkonfliktus tehát nem új keletű dolog, a kérdés csak az, hogy a politikai tanácsadók ebben a konfliktusban milyen szerepet tölthetnek be. Valóban enyhíthetik az érdekellentéteket, ahogy azt Barder állítja, vagy pedig éppenhogy erősítik őket. A kérdésre az angol kormány fogja megadni a válasz, mihelyst eldönti, hogy milyen szerepet szán a politika tanácsadóknak a jövőben.

VEZÉRKOMMENT

Persze a fő kérdés valójában az, hogy kinél is legyen több tényleges politikai hatalom: a minisztérium köztisztviselő alkalmazottjainál vagy a politikai kérdésekben kompetens miniszternél és tanácsadóinál. A kérdésre nem feltétlenül létezik jó válasz, hiszen az államapparátus túlsúlya a miniszterrel szemben ellehetetlenítheti a reformokat és a határozott politikai irányváltásokat, a közszolgálat átpolitizálása viszont megbéníthatja a minisztériumok működését. Magyarországon a 2006-os államigazgatási reform óta, amikor is megszüntették a közigazgatási államtitkári posztot, egyértelműen a miniszter hatalmára helyezték a hangsúlyt. A döntés azóta is heves vitákat kavart, és nálunk is csak az idő lesz a megmondhatója, hogy ez a reform mennyire tekinthető sikeres lépésnek. 

KISS ISTVÁN