Forrás: news.bbc.co.uk

SZEMLE

Roppant szórakoztató műfaj lett a miniszterelnöki kérdések félórája, hiszen általában kitűnő képességű debattőrök szurkálják egymást igencsak karcos hangnemben az angol Alsóházban. Az élcelődés, a gúny és a frappáns válaszok mellett persze az alákérdezés művészete is él. A házelnök viszont nem igazán elégedett a képviselők viselkedésével: szerinte jóval nagyobb fegyelemre és kifinomultabb vitakultúrára lenne szükség.

Ötven éve, 1961-ben vezették be a brit parlament Alsóházának intézményét, amely azóta is uralja és meghatározza a heti politikai csatározások menetrendjét és tematikáját. A miniszterelnöki kérdések (fél)órájában a képviselők minden szerdán kínosabbnál kínosabb kérdéseket szegezhetnek a kormányfőnek, amelyekre az általános morajlások és zúgolódások közepette kénytelen válaszolni. Az ellenzéki kérdések tartalmáról ráadásul nem kell előre tájékoztatni a miniszterelnököt, így bizony komoly meglepetések érhetik a mindenkori kormányfőt. Korábban maximum hat kérdést tehetett fel az ellenzék és kettőt a liberális demokraták (akik a második világháború után először tavaly kerültek kormányzati pozícióba), ám a lebonyolítás módja azóta kissé megváltozott, hogy a Nick Clegg vezette liberális demokraták is részt vesznek a kormányzásban. Szót kap még rajtuk kívül az észak-ír, wales-i vagy skót pártok legalább egy képviselője illetve sorsolás útján kiválasztott backbencher-ek ("mezei" képviselők).

A miniszterelnököt persze már 1961 előtt is faggatták, ám a rendszeresség és az esemény drámai jellege, a gyors ütésváltások és frappáns riposztok a politika perszonalizálódásával egy időben alakult ki. A hatvanas években még két részre osztva tartották meg a kérdések óráját: egy 15 perces blokkot kedden és egy ugyanolyan hosszút csütörtökön. 1997-ben Tony Blair kormányra kerülésével változtatták meg ezt a rendet: azóta minden szerdán délben kell a miniszterelnöknek az ún. "despatch box" mögé állnia.

David Cameron válaszol a PMQ időszaka alatt Forrás: politicshome.com

A miniszterelnöki kérdések fél évszázados története során persze igen komoly változások következtek be. A korábbi évtizedekben sokszor megtehette az aktuális kormányfő, hogy a hozzá intézett kérdést egészen egyszerűen lepasszolta az illetékes miniszternek – szenvedjenek inkább beosztottja a kínos kérdések megválaszolásakor. Elemzők szerint ugyanakkor az egyik legnagyobb változás kétségkívül a vita hangnemét érintette: a hajdan meglehetősen kulturált eszmecsere mára bekiabálások, morajlások és zúgolódások kavalkádjává vált – ebből a szempontból is érdemes megnézni az elmúlt ötven év legjobb pillanatait. A miniszterelnöki kérdések fél órája igazi színházi látványosság, amely komoly orátori képességeket követel meg. Nem elég korrekt módon megválaszolni a kérdést, azt megfelelő – leginkább gúnyos-humoros – formába is kell önteni, hogy a padsorokban ülő képviselők zúgolódásukkal nagyobb nyomatékot adhassanak a felszólalásoknak. Másrészről ma már a józan szemlélő is tisztában van a műfaj korlátaival: az ellenzékiek sokszor nem azért tesznek fel kérdést, mert érdekeli őket a miniszterelnök válasza, hanem azért mert nehéz helyzetbe akarják hozni politikai ellenfelüket. Egy megfelelően megfogalmazott kérdés, amelyet kommunikációs szakemberek segítségével fogalmaznak meg, sokszor többet ér mint a korrekt, ám unalmas és szürke válasz. Persze az angol parlament gyakorlatában is jól ismert az alákérdezés művészete: kormánypárti képviselők itt is tesznek fel olyan kérdéseket, amely a kormány politikájának fényezését szolgálja.

Nem véletlen, hogy az Alsóház jelenlegi elnöke, John Bercow is arról beszélt, hogy a miniszterelnöki kérdés intézménye nagyon komoly reformra szorul. Szerinte a hetente megrendezett esemény jelen formájában csak kicsinyes szurkálódások és támadások színtere, amely valódi politikai vitákra nem ad lehetőséget, politikai álarcosbálra viszont annál inkább. Ez azért is probléma, mert a kérdések félórája az egész Alsóház legfontosabb eseménye, amelyre az átlagosnál jóval inkább figyel a közvélemény. Bercow sarkosan fogalmazott: szerinte a miniszterelnöki kérdések félórája a jelenlegi formájában csak lejáratja a házat. A házelnök utalt arra, hogy egy közös megegyezésen alapuló szabályrendszert kellene bevezetni, amely révén a futballból ismert sárga és piros lapokkal lehetne fegyelmezni az úriember/úrhölgy mivoltukról megfeledkezett képviselőket. A házelnök ezen kívül 45 vagy 60 percesre bővítené az eseményt, egyúttal kevesebb lehetőséget adna az ellenzék vezetőjének, viszont több teret engedne a mezei képviselőknek, az ún. backbencher-eknek.

Ed Miliband kérdez a PMQ időszaka alatt Forrás: parliament.uk

De hol is tévesztett utat a parlament tekintélyét – Bercow szerint – ugyancsak romboló intézmény? Egy korábbi házelnök, Selwin Lloyd visszaemlékezése szerint már a hetvenes évek elején a munkáspárti vezető Harold Wilson és a konzervatív miniszterelnök Ted Heath vitáinál kezdett elfajulni a dolog. Heath és Wilson ugyan valamilyen szinten tisztelték egymást, ám az biztos, hogy mindez nemigen nyilvánult meg szavakban. Nem lett jobb a helyzet Margaret Thatcher idején sem: Thatcher-nek még ellenzéki politikusként kellett megtapasztalnia, hogy rengeteg támadás éri – egyik munkatársa, Michael Dobbs szerint pusztán azért, mert nő. Thatcher ráadásul a helyzet szorításában néha elkezdett magas hangon beszélni, ami ismét csak gúny tárgya lett. A "Vasladyt" azonban mindez inkább ösztönözte, semmint kedvét szegte volna: miniszterelnöksége idején ő szüntette meg azt a lehetőséget, hogy a kérdések megválaszolását a miniszterelnök a minisztereire bízhassa.

Az egyre keményebbé, de egyben humorosabbá is váló hangnem azóta sem változott meg, és bár a ’90-es évek közepén számos reformot helyeztek kilátásba, azokból semmi sem valósult meg. Egy hasonlattal élve a kérdések félórája legtöbbször egy boxmeccsre hasonlít, mely nem a konstruktív kérdésekről és válaszokról szól, hanem sokkal inkább arról, hogy kiüssék az aktuális politikai ellenfelet a közvélemény előtt.

VEZÉRKOMMENT

Felvetődik a kérdés, hogy a politikai showműsor mennyiben szükséges az érdemi munkához? A brit parlament vitakultúrája eredendően harsány, ezen nehéz változtatni. Ha az intézményt mégis működőképesnek találják, akkor talán egy-két jól eltalált módosítással tökéletesíteni lehetne, az azonban kétséges, hogy pusztán sárga és piros lapok kiosztása révén minőségi javulás lenne elérhető a fair play terén.

RUZSBACZKY ZOLTÁN