Cameron, Clegg és Miliband lbc.co.uk

KOMMENTÁR

Az Egyesült Királyságban is régóta dúl a vita a pártfinanszírozásról: meglepőnek tűnik ugyan, de egyesek növelnék a pártoknak nyújtott állami támogatásokat, hogy a pártversenyben mindenki egyenlő esélyekkel indulhasson.

Dr. Matthew Ashton, a Nottingham Trent University oktatója szerint a jelenkori brit közélet problémáinak egyik gyökere, hogy az állampolgárok egyre kevésbé bíznak a politikai pártokban. Szerinte ennek egyik oka a párfinanszírozásban keresendő.

Jelenleg az Angliában zajló pártfinanszírozás körüli viták úgy foglalhatók össze, hogy a Munkáspárt fel van háborodva a londoni City milliomosai által a Konzervatív Pártnak juttatott hatalmas összegek miatt, míg a Konzervatív Párt arra mutat rá, hogy a Munkáspárt a szakszervezetektől kapott hatalmas támogatási összegeknek köszönhetően került csődközeli állapotba.

A viták ugyan nem egészen fedik a valóságot Ashton szerint, mindenesetre jelzésértékű, hogy november elején a liberális demokraták letettek az asztalra egy, a pártok állami finanszírozásáról szóló tervezetet. Nem csoda, hogy ők nyújtották be, hiszen nem csak a két nagy párt, hanem a liberális demokraták is finanszírozási gondokkal küzdenek az utóbbi időkben.

Ashton úgy véli, furcsa lenne, ha egy olyan világban, ahol a megtakarítások fontosságát hangsúlyozzák, a politikai pártoknak nagy állami pénzeket juttatnának. Abba pedig még furcsább belegondolni, hogy miként érezhet egy állampolgár, ha rájön, hogy az ő pénzéből (is) működik egy olyan szélsőségesnek tartott párt, mint a Brit Nemzeti Párt (BNP).

petergkenyon.typepad.com

Az elemző úgy véli, hogy közel sem biztos, hogy az állami finanszírozásra való áttéréssel nem függnének-e továbbra is a pártok saját adományozóiktól. Sir Christopher Kelly bizottsága szerint egy támogatási korlát megoldhatná ez utóbbi problémát: koncepciójuk szerint egy személy maximum tízezer fonttal járulhatna hozzá egy párt működéséhez. A konzervatívok persze egyből tiltakoztak: szerintük az összeg túl alacsony, de ha még bevezetnének is ilyen korlátozásokat, akkor sem lenne biztos, hogy be is tudnák tartatni ezeket. Gondoljunk csak az Egyesült Államokra, ahol az adományokat összegyűjtő pénzügyi szakemberek tökéletesen kitanulták a rendszer sajátosságait, s a kiskapukat kihasználva növelik a munkaadójuk számláján szereplő összeget.

Ashton egyébként sem biztos abban, hogy az állami finanszírozás beválna az Egyesült Királyságban. Németország például úttörője volt a pártok közfinanszírozásának, ebből adódón itt voltak a legnagyobb botrányok is: elég csak az 1982-es Flick-ügyre vagy az 1998-as Kohl-botrányra gondolni. Sőt, Ashton arra is rámutat, hogy fennállhat annak a veszélye is, hogy a pártok afféle politikai „kartelleket” hoznak létre. Németországban például többször is az Alkotmánybíróság elé kerültek a nagyobb pártok, amiért ellehetetlenítették kisebb társaik működését olyan törvények megalkotásával, melyekkel magukat juttatták előnyösebb helyzetbe.

Dr. Azeem Ibrahim, aki több intézet és egyetem (köztük a Harvard és a Yale) munkatársa, úgy véli, hogy nem ördögtől való a pártok állami finanszírozása. Sőt, szerinte ez azt mutatja meg, hogy egy állam képes a korrupció ellenőrzésére, képes szabad és fair választások lebonyolítására.

Ibrahim írásában rámutat, hogy a volt angol gyarmaton, Kanadában hasonló rendszert vezettek be 2004-ben, mint amilyet most az Egyesült Királyságban terveznek bevezetni, ám ott sem vált be igazán: nagy vitákat váltott ki, s nem is fedezte az így befolyó összeg a pártok kiadásait. Emellett a jelenlegi gazdasági helyzetre és társadalmi nyomásra (pl. Occupy mozgalmak) való tekintettel nem lenne jó ötlet egy olyan reformot meglépni, ami növeli az állami terheket.

Nem is csoda, hogy november közepére a kormánykoalíció újabb hátraarcot hajtott végre, mint oly sokszor már hivatalba lépése óta. Nick Clegg, a Liberális Demokrata Párt elnöke, miniszterelnök-helyettes november 15-én már azt mondta, hogy a pártkasszákat nem az adófizetők pénzeiből fogják megtölteni. Pontosan arra hivatkozott, amire Ibrahim is rámutatott: „Nem megfelelő időpont ez arra, hogy az amúgy is magas adóterhek mellett az állampolgárok még többet költsenek a politikai pártokra” – mondta Clegg. Cinikus hozzászólók szerint egyszerűen az volt az oka a kormány visszatáncolásának, hogy a konzervatívok egy esetleges támogatási korlát bevezetésével a bevételük háromnegyedét elvesztették volna (a Munkáspárt pedig 91%-át), amit nem pótolt volna az államtól érkező bevétel.

A három pártvezér mást-mást gondol a pártfinanszírozásról huffintonpost.com

Egy héttel később maga a miniszterelnök szóvivője is elmondta, hogy az államháztartási hiány csökkentésével összeegyeztethetetlen a pártok állami finanszírozására való átállás. A pártfinanszírozás kérdését ugyanakkor azért is fontos lenne megoldani, mert az adófizetők szerint ez a korrupció melegágya. Egy Transparency International által készített 2010-es felmérés adataiból kiderül, hogy a megkérdezettek 81%-a szerint a 100.000 fontnál magasabb összeget felajánlókat a pártok egészen biztosan tisztességtelen előnyökhöz juttatják. Ugyanakkor a felmérésből az is kiderül, hogy a pártok állami finanszírozást sem támogatja a közvélemény, így szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik a kérdés kezelése.

Sir Cristopher Kelly szerint a kérdést úgy lehetne a legegyszerűbben megoldani, hogy a támogatási korlát határát olyan magasra kellene emelni, hogy az még ne adjon lehetőséget a korrupcióra, viszont legyen elég ahhoz, hogy az államnak ne kelljen beszállnia jelentős összegekkel a pártok finanszírozásába.

Alex Stevenson, a politics.co.uk elemzője szerint a reform egyelőre kudarcba fulladt, de reméli, hogy a 2015-ös választásokat követően, amikor remélhetőleg a gazdasági folyamatok már jó irányba mozdulnak majd, újra előveszik a pártfinanszírozás kérdését, mert az biztos, hogy a politikai rendszer és a társadalom szempontjából egyre sürgetőbb problémáról van szó.