Forrás: medicalonline.hu

KOMMENTÁR

Van olyan hely a világon, ahol a parlamenti képviselők egyáltalán nem kapnak fizetést. Svájcban nem a politikából, hanem a politikáért élnek a képviselők – legalábbis elvileg.

Délelőtt a községi képviselőtestület bizottsági ülésen vesznek részt, délután pedig kihajtják teheneiket a hegyoldalba. Mások a kanton központjában ülésező helyi parlamentben vagy éppen Bernben a szövetségi parlamentben képviselik választóikat, hogy másnap már ügyvédi irodájukban védenceik ügye fölött görnyedjenek. A svájci politikusok jelentős része közmunkában (vagy legalábbis igen csekély ellenszolgáltatásért cserébe) képviseli a választókat, mivel megélhetésüket nem politikai pozíciójukból, hanem civil munkájukból biztosítják – legalábbis elvben.

A mai Magyarországról nézve sokak számára tűnhet igencsak szimpatikusnak a közmunkára ítélt politikusok elképzelése, hiszen az elmúlt húsz évben a politikai elitről elég lesújtó kép alakult ki itthon: politikusaink csak saját gesztenyéjüket sütögetik, ahelyett, hogy a köz érdekét szolgálnák. Az ún. Milizparlament-nek kétségkívül nagy előnye, hogy nem kell a képviselői fizetésekre költeni, mivel a képviselők (majdnem) ingyen dolgoznak. Ráadásul sajátos magánérdekeltségeik is nyilvánosak és transzparensek: mindenki tudja, hogy adott politikusnak mi is a főfoglalkozása (legyen szó helyi, kantonális vagy éppen parlamenti képviselőről), és hogy milyen érdekeket mellett lobbizik.

Ezen anyagias megközelítés mellett azonban léteznek további érvek is a közmunkára ítélt politikusok mellett: mivel nem alakul ki egy viszonylag zárt politikai osztály (hiszen több-kevesebb időre a legtöbb polgár részt vesz a közösség ügyeinek intézésében), így ezen politikai elit kezében nem is összpontosulhat túl nagy hatalom. A természetes rotáció kizárja ezt. Ráadásul mivel nem professzionális politikusok ülnek a Milizparlament-ben, ezért a magánszférából hozott tudásukat is jól tudják kamatoztatni szakpolitikai kérdések megtárgyalásakor. A Milizsystem támogatói szerint a rotáció révén bevont szélesebb tömegeknek a szellemiségük is átformálódik: a magánérdekek okozta szűklátókörűséget felválthatja a közösség iránti „tenni-vágyás”.

A főtéren összegyűlve kézfeltartással szavaznak Appenzellben Forrás: nzz.ch

A közmunkában végzett képviselősködés tehát olcsóbb, közösségi szellemre nevel, ráadásul nem alakulhat ki egy túlzottan nagy befolyással bíró politikai elit, amelyik szinte észrevétlenül diszponál az egyszerű választópolgárok felett. Mi kell még? Miért nem így csinálják mindenütt? Miért keseregnek még Svájcban, a Milizsystem őshazájában is azon, hogy egyre több a professzionális politikus, akik a politikából és nem a politikáért élnek?

Nos, a fentebb felsorolt előnyök ellenére úgy tűnik, hogy a 21. században a közmunkában végzett politizálásnak elég sok hátránya is van. A legismertebb ellenérvek szerint a fizetés nélkül dolgozó képviselők egyrészt abszolút túlterheltek, másrészt inkompetensek és amatőrök komplex politikai kérdések megítélésében, harmadrészt pedig messze nem olyan hatékonyak a konfliktuskezelésben és problémamegoldásban, mint professzionális társaik.

A túlterheltség valóban eléggé megalapozott kritikának tűnik: manapság a magánszféra szinte minden területe teljes embert kíván ahhoz, hogy biztosítani lehessen a megélhetést. Egy parlamenti képviselő például nehezen tudja ellátni képviselői munkáját, ha egyben egy közepes nagyságú céget is vezet. Mások szerint viszont sokkal súlyosabb probléma, hogy nem profi politikusok ültek/ülnek a svájci parlamentben: a magánszférából/üzleti szférából odapottyant képviselők képtelenek átlátni a politika összefüggéseit, képtelenek megítélni, hogy mi is lenne a politikai közösség egésze számára hasznosabb alternatíva. Harmadrészt azt is az önkéntesség szemére vetik, hogy a profi politikusokkal szemben jóval alacsonyabb hatékonysággal képesek csak megoldani a rájuk bízott feladatot. Egy további ellenérv szerint a Milizsystem nem segíti elő a nagyobb transzparanciát, sőt épp ellenkezőleg: a Milizsystem sokak szerint a korrupció melegágya, hiszen a képviselők sajátos magánérdekeik mellett lobbizhatnak, ha egyszer úgyis csak átmenetileg ülnek a parlamentben.

A professzionális, félmunkaidős és közmunkás politikusok aránya Svájcban (1991-2001) Forrás: parlament.ch

Ezen okokból kifolyólag sokan a jól megfizetett parlamenti képviselők és a profi politikusokból álló parlament mellett teszik le voksukat Svájcban: a jól megfizetett képviselők függetlenek tudnak maradni magánérdekeltségeiktől, nem szorulnak rá, hogy magánérdekeik mellett lobbizzanak. A juttatások révén teljes idejüket a politikai kérdéseknek szentelhetik, fizetett személyzetük révén pedig olyan információkhoz juthatnak, amelyek ismerete a mai komplex társadalmakban már nélkülözhetetlen egy helyes politikai döntés meghozatalánál. A profi politikusokat éppen azért kell megfizetni, hogy képviselői mandátumuk lejárta után is vissza tudjanak térni a civil életbe. Extrém esetben ugyanis arról lenne szó, hogy a közösség úgy kér saját képviselőjétől áldozatot, hogy azzal a képviselő civil életét is tönkre teszi (például a kieső munkaidő, üzleti kapcsolatrendszer széthullása miatt).

Egyesek szerint persze maga a svájci szisztéma is inkább már a mítoszról, semmint a valóságról szól: politikai elemzők már a hetvenes években megállapították, hogy a képviselőknek alig negyede tekinthető olyan társadalmi munkásnak, aki nem vagy csak minimális összeget kap képviselői munkájáért. Ők akkoriban munkaidejük harmadát áldozták fel a közösség oltárán. Alois Riklin és Silvano Möckli kutatásai pedig azt is kimutatták, hogy a kilencvenes évek elejére a képviselők alig egy tizede végezte munkáját társadalmi munkában. Ez az arány azóta pedig nem javult. Ugyanakkor egy tavalyi kimutatás szerint a svájci parlamentben ülő politikusok java része munkaidejének csak alig 60-67 százalékában foglalkozik a politikával, a maradék idejükben továbbra is magánérdekeltségeiket igazgatják.

Az arány eltérő a két ház között (a kantonokat képviselő Ständerat-ban kevesebb képviselő ül, miközben ugyanannyi bizottság van, ergo a felsőházi képviselőknek több időt kell tölteniük a parlamentben, mint nemzetgyűlési képviselőtársaiknak), másrészről pedig a nagyobb pártok komolyabb/professzionálisabb infrastruktúrájuk révén biztosítják, hogy a képviselőik könnyebben hozzájutnak a döntéshez szükséges információkhoz, mint a kisebb és kevésbé professzionális pártok tagjai. Ezekből az adatokból azonban az is kiderül, hogy az önkéntesekből összeálló parlament és a profi politikusokat felvonultató parlament közötti határvonal korántsem olyan éles, mint azt sokan gondolják. Ha belelátnánk a magyar képviselők határidőnaplójába, akkor könnyen lehet, hogy összesítésben nálunk is hasonló időgazdálkodásról beszélhetnénk.