Orbán Viktor Wilfred Martens-szel, az EPP vezetőjével Forrás: belfoldihirek.com |
KOMMENTÁR
Orbán Viktor legnagyobb külpolitikai baklövése az, hogy nincs „hátországa” Nyugaton.
Orbán Viktort és kormányát számos jogos kritika érte az utóbbi napokban-hetekben a választott politikai irányvonala miatt. Ezek leghangosabb következtetése az, hogy Orbán diktatúra kiépítésére törekszik. (Bár az alábbi külföldi forrás épp arról tájékoztat, hogy az Orbán barátjának nehezen tekinthető Hack Péter szerint Orbán nem diktatúrát épít.) Ennek a vádnak kétségtelen alapot ad az, hogy Orbán olyan politikus, akinek stratégiája egyértelműen a kézi vezérlés kiépítése. Arra a vádra, hogy ez diktatúra lenne, itthon könnyen tudja a 2/3-os választ adni – s való igaz, szavazói jó részének épp ez a fajta erős kéz politika tetszik benne, s a jelek szerint még mindig igencsak sokan vannak hívei.
Ám a külföldet egy ilyen érv nem tudja meghatni. Hogy miért nem? Mert szemben a nemzetállamon belüli politikai harccal, a nemzetközi politikai verseny sokkal kevésbé vár a választói felhatalmazásra – a nemzetek egymás közötti viszonyát hagyományosan, de még ma is sokkal inkább meghatározza az erő nyelve, mint a választói akarat. Az alábbiakban két tézis mellett szeretnék érvelni: egyrészt, hogy Orbán a nemzetközi politika nem demokratikus legitimációját alulértékelte, továbbá másrészt, hogy alulértékelte a nemzetközi erőtér szerepét saját kormánya sikerében vagy kudarcában.
Először tehát: úgy gondolom, hogy Orbán Viktor nem vette kellőképp számításba, hogy a nemzetközi politikában a politikai ágensek erejét nem a felhatalmazó nemzeti választások (vagy akár az európai választások) adják. A nemzetállam keretei között a rule of law, vagy más fogalommal a jogállam eszménye a 20. század második felére a nyugati világban csakugyan döntő jelentőségűvé vált. Ám az államok egymás közötti viszonyában továbbra is nagyrészt a tiszta erő dominál, amit persze a diplomácia intim fátyla eltakar a hétköznapi szemlélők szeme elől. Ez igaz a nemzetközi jog, a nemzetközi politika és a nemzetközi gazdaság világára is (persze a nemzetközi szerződések és intézmények valamelyest szabályozzák a tiszta erő érvényesülését). De igaz maradt az Európai Unión belül is, noha ez elvileg egy szoros szövetségi viszonyt feltételez a tagországok között. Valójában azonban olyan politikai piacról van szó, ahol szintén az erő (a méret, a befolyás, a puszta érdekérvényesítő képesség) számít, felülírva sokszor a demokratikus eljárásokat és intézményeket is. Orbán Viktor a jelek szerint úgy gondolta, hogy ha ő imponáló számú képviselőt tud delegálni az EP-be, otthonról pedig még imponálóbb 2/3-os parlamenti felhatalmazást hoz, az ezen a színpadon is hatni fog, még ha „unortodox” nézeteket fejt is ki, netán egyenest szabadságharcot hirdet. Ugyancsak a jelek szerint ebben tévedett.
Másodszor úgy tűnik, alulértékelte a nemzetközi fogadtatás jelentőségét. Eddig mindig az volt a kormánypárt véleménye, hogy a külföldi vélemények kevéssé számítanak. Ám ha az ország gazdasági-pénzügyi helyzete olyan, amilyen, akkor bizony a külső megítélés élet-halál kérdéssé válhat – először a kormány, de utóbb az egész nemzetgazdaság számára is. Tehát: az utóbbi hónapok példája igenis az, hogy a Nyugat képes európai országokban kormányfőket, sőt kormányokat is buktatni, a pénzügyi szükséghelyzet következtében. Hasonló tendencia látszik kibontakozni Magyarország külföldi megítélésében – a nemzetközi pénzügyi világ és a nyugati politikai világ egyértelműen meghátrálásra akarja kényszeríteni Orbánt és kormányát, és ki kételkedhet ma abban, hogy erre minden eszköze megvan. A vészhelyzet miatt ráadásul a 2/3-os többség olyanfajta felmutatása sem lenne döntő érv, mint egy százezres kormánypárti tüntetés, amit csodafegyverként emlegetnek a kormányt támogató körökben.
Orbánnak tehát, ha képes belátni e két kérdésben tévedését, sürgősen szövetségesekre kellene találnia. Márpedig pillanatnyilag az a helyzet, hogy még a kevés meglévő szövetségese sem különösebben hangos. A lengyelek nem álltak ki mellette, s bizony az Európai Néppárt vezetőinek nyilatkozata is kritikus, ha tetszik, Magyarországgal szemben határozottan Európa-párti.
Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin Forrás: nol.hu |
Ilyen helyzetben bizony meglehetősen élesen vetődik fel a keleti orientáció Orbán által forszírozott korábbi témája. Úgy tűnik, gazdasági hasznot nem nagyon hozott, viszont súlyos politikai ára lehet. Hisz Putyin Oroszországa vagy a kommunista Kína felé való tájékozódás egyáltalán nem erősíti Orbán európai hátországát, atlantista elkötelezettségének hitelességét. Viszont érvet ad azok számára, akik a diktatúrára való hajlamot szeretnék meglátni Orbán politikájában.
Bizonyosnak látszik, hogy nem csupán az itthoni gazdaságpolitikai irányvonalat, a jogállamot kiüresítő hatalomtechnikán (s persze kormánya névsorán) kell majd módosítania Orbánnak (vagy utódjának), ha szeretné az ország hitelességét visszaszerezni, hanem a nyugati relációba is új energiákat kell befektetnie, új kapcsolatokat kell építenie, régieket felelevenítenie, s meg kell értenie, hogy Európa olyan politikai „harctér”, ahol szövetségesek nélkül nem megy az ember semmire.