Az Európai Bizottság még nem tudott megfelelően reagálni arra, hogy a magyar kormány jelentősen változtatva korábbi attitűdjén, a legteljesebb együttműködésre törekszik az EU-IMF hitelmegállapodás ügyében.

catholicknight.blogspot.com

Az elmúlt napokban érezhetően megnőtt a bizonytalanság az Európai Bizottság Magyarországgal kapcsolatos kommunikációjában. A korábban egyértelműnek tűnő igényeket eddig még nem hangoztatott, a gazdasági bizalommal összefüggő, de nem konkretizált újabb elvárások váltották fel. Ez érdekes és új fejlemény, ugyanis a kötelezettségszegési eljárások megindítását követően úgy tűnt, hogy az addig politikai természetű vitát sikerült a jog világába átemelni, és ezzel annak alapvetően szakmai, és így sokkal kevesebb indulatot kiváltó, olvasatot adni. Magyarul, a politikusok helyett most már a jogászok és szakértők egyeztetése kezdődött el, melytől joggal remélhettük, hogy hamarosan megoldások születnek.

A politikai-gazdasági racionalitás szemszögéből tekintve az újabb fejleménynek minősíthető hangsúlyváltás nem tűnik ésszerűnek, ugyanis – az Európai Unió szemszögéből szemlélve – egyértelmű, hogy az elsődleges érdek az az, hogy Magyarország (és Portugália, és Spanyolország, és Olaszország) ne válhasson egy második Görögországgá, még ha pillanatnyilag túl erősnek is tűnik ez a hasonlat. Annak ellenére, hogy Magyarország nem tagja az Euro-zónának, a gazdasági válság eszkalálódása így is komoly problémákat okozhat az egész Unió szintjén. A készenléti hitelcsomag jóváhagyása az előbbi veszélyt megfelelően semlegesíthetné, és számos további kedvező mellékhatása is lehetne az ország gazdasági és politikai élete szempontjából. Ezt a magyar kormány is felismerte, egymást érik az utóbbi időben az olyan nyilatkozatok, melyek a magyar fél gyakorlatilag korlátlan megállapodási készségét mutatják.

Éppen ezért meglepő, hogy a másik fél hirtelen újabb, általános feltételekkel áll elő, melyek ismét hónapokkal tolhatják el a konkrét hiteltárgyalások megkezdését. Meglepő, de nem megmagyarázhatatlan, ha elfogadjuk, hogy az érzelmeknek is lehet szerepe a politikában. Az utóbbi időben, ellentétben a szabadságharcos retorika által uralt időszakkal, mely az ország szuverenitását hangozatta, a magyar fél egyértelműen az IMF-EU készenléti hitelmegállapodást tette meg elsődleges külpolitikai céljának. Mindent ennek rendel alá, nincs helyzet – bel- és külpolitikai viszonylatban sem –, amiben ne a megállapodási készséget kívánnák bizonyítani a különféle rangú politikusok és diplomaták. Azaz, a korábbi megregulázandó „rosszfiúból” hirtelen együttműködésre kész partnerré vált a magyar kormány, és ezzel egy teljesen új szerepkörbe került.
 

Az Európai Bizottság épülete
wikimedia.org 

Erre a pozícióváltásra pedig egyszerűen nem készült fel az „európai politika”. Eltűnt az ellenfél, és a partner jelent meg helyette a külpolitikai színen, akinek egyértelmű siker lenne, hazai és külföldi színtéren is, ha megkötné a hitelmegállapodást. Az Európai Bizottság pedig, a korábbi politikai feszültségek miatt, még nem döntötte el, hogy a valamikori rosszfiú imidzsének javításához önmaga is hozzá kíván-e tevőlegesen járulni. Hiszen, ha megszületik a megállapodás, az azt jelenti, hogy a Bizottság, és ezen keresztül az Unió, lényegében legitimálja az Orbán-kormányt, bármit is gondoljon róla. Ez pedig teljesen új helyzetet hozhat a kormány bel-és külföldi megítélésében, alapvetően átírva az eddigi közvélekedéseket és közhelyeket.

A Bizottság attitűdje továbbá érthető azért is, mivel még sosem kérdőjelezték meg ilyen nyíltan az Unió működésének jelenlegi mechanizmusait politikai és ideológiai szempontból, mint történt ez az elmúlt másfél évben magyar részről. Érthető tehát az indulat és düh Magyarországgal szemben, de a hosszú távú gazdasági-politikai racionalitásnak ezt az érzelmi politizálást rövid időn belül felül kell írnia. Nemcsak a tárgyaló partnernek, hanem az egész Uniónak ez az érdeke.