Május 21-én Oslóban a norvég törvényhozás, a Storting történelmi jelentőségű lépést megtéve hivatalosan végrehajtotta a szekularizációt. Ezzel megszűnt az evangélikus egyház államegyházi szerepe.

A Nidaros katedrális Trondheimben
tripideas.org

Norvégia egészen eddig - csak úgy, mint például Dánia, az Egyesült Királyság, vagy Izland – államegyházat működtetett, ami azt jelentette, hogy az egyház egyfajta állami funkciót töltött be, illetve számos szállal kötődött a két rendszer egymáshoz (pl. az alkotmánymódosítás előtt a kormány tagjainak legalább felének a norvég államegyházhoz kellett tartoznia).

A kereszténység és az egyház több mint ezer éves múlttal rendelkezik Norvégiában. Először a 9. században jelent meg az új vallás, két fő irányból: egyfelől a brit szigetekről érkező szerzetesek, másrészt pedig az észak-német, dán területekről. Az első feljegyzett (ám jobbára sikertelen) térítési hullám az országot egyesítő I. Széphajú Harald fia, I. Jóságos Haakon (918-961) nevéhez kötődik. A IX. század végén a csodás módon megtért és később királlyá lett Olaf Tryggvason próbálta keresztény hitre bírni a nemzetségfőket, nem tántorodva vissza az erőszaktól sem. A Heimskringla (a norvég királyok tetteiről szóló sagák) alapján az ő nevéhez fűződik még Izland, a Feröer-, Orkney- és Shetland-szigetek, valamint Grönland megtérítése is. A fordulópontot az új vallás bevezetésénél a később szentté avatott Olav Haraldsson király tevékenysége jelentette. Érdemes megjegyezni, hogy a régi pogány hiedelmek és szokások még évszázadokig fennmaradtak, habár lappangva (az északon élő nomád számik például egészen a 19. századig ragaszkodtak hitükhöz).

900 éves norvég fatemplom
povcrystal.blogspot.com

A reformáció 1537-ben érkezett a térségbe, amikor a dán-norvég király, III. Keresztély a lutheri evangélikus hitet tette meg államvallássá. Ennek politikai oka az volt, hogy szorosabbra akarta fűzni a szálakat Norvégia és Dánia között, s ennek akadálya éppen a nidaros-i püspök, Olav Engelbrektsson volt, aki szót emelt a norvég függetlenségért. A liturgiában és egyházszervezetben bekövetkező változások a XVII. századra hivatalosan végbementek, de csakúgy, mint a kereszténység felvételénél, itt is tapasztalható helyenként száz éves „lemaradás”. Az egészen mostanáig fennálló államegyház 1660-ban, az erőteljesen központosító abszolutizmus hatására jött létre.

A dán és a svéd uralom között rövid időszakban, 1814-ben kiadott eidsvold-i alkotmány (mely a modern, független Norvégia első igazi alkotmánya) kijelenti, hogy az ország vallása a lutheri evangélikus hit. A svéd uralom alatt a norvég egyház függetlenül működött a svédtől, és a XIX. század közepétől egy lassú reform indult el, melynek célja a demokratizálódás volt. Ez két párhuzamos folyamatot jelentett: egyfelől a Storting korlátozott önállóságot adott a parókiáknak 1873-ban. A másik sokkal lassabban ment végbe, és egészen 1982-ig tartott. Az egyházmegyék küldötteket delegáltak a kétévente összehívott Nemzetgyűlésbe, mely munkájának eredményeképp a XX. században tovább bővült az egyházmegyék autonómiája. A Storting 1981-ben megerősítette az államegyház szerepét, ám csökkentette annak függőségét az államtól: a püspökök konferenciája 1984-ben jogilag is elismert lett, 1989-től pedig (1660 óta először) nem a király, hanem az egyházmegyei zsinatok nevezték ki a lelkészeket. A mostani változás közvetlen előzménye 2008-ig nyúlik vissza, amikor a Stortingban jelen lévő pártok (a norvég egyház támogatásával) határoztak a változások szükségességéről.

Látható mindebből, hogy a most meghozott döntés a szétválasztásról nem egy spontán, és semmiképpen nem radikális átalakulás, hanem egy fokozatosan, kellő körültekintéssel végrehajtott folyamat eredménye.

A május 21-i alkotmánymódosítás eredményeképpen az alaptörvény második paragrafusa immár nem az evangélikus vallást mondja ki Norvégia hivatalos vallásaként, hanem kijelenti, hogy „(Norvégia) alapértékei keresztény és humanista örökségünk maradnak. Ez az alaptörvény biztosítja a demokráciát, jogállamot, és az emberi jogokat.” Tehát nem ment végbe az állam és az egyház vegytiszta szétválasztása, mint például Franciaországban, hiszen az alkotmány, hasonlóan a magyar Alaptörvényhez, hivatkozik a keresztény értékekre. A különbség abban rejlik, hogy míg a magyar egyháztörvény kétszintű, addig Norvégiában mostantól a volt államegyház is csak egy marad a sok közül, egy egyszintű modellt hozva létre. Az evangélikus egyház szerepe viszont ennek ellenére szilárd marad: az uralkodónak továbbra is evangélikusnak kell lennie, amit indokolhat az, hogy a lakosság döntő többsége (csaknem 80%-a) a volt államegyház tagja.

Érdemes rámutatni, hogy a skandináv országok közül Svédország már 2000-ben végrehajtotta a szekularizációt, így már csak Dánia és Izland tart fenn államegyházat a térségben. Könnyen lehet azonban, hogy a szekularizációs folyamat ezeket az országokat is eléri idővel.