A Safarov ügyben a magyar diplomácia levizsgázott, sikeresen kreált egy olyan konfliktust, mely nélküle biztosan nem jött volna létre. Ebből is látszik, hogy a nemzetközi politikában a nem-cselekvés gyakran jóval többet érhet, mint bármilyen meggondolatlan tett.
mult-kor.hu
A Safarov-ügy egyre dagadó hullámai a széleskörű gyakorlati következtetések mellett általánosabb tanulságok megfogalmazását is lehetővé teszik. Konkrétan, az elmúlt napok eseményei jól illusztrálják, hogy miért rendkívül bonyolult és veszélyes műfaj a külpolitika, továbbá miért nehéz sok esetben „jól” – bármit is jelentsen ez a kifejezés – dönteni.
Az elmúlt hét láncreakciók sorával felérő történéseiben a magyar diplomácia szerepének értékelésére két közhelyszerű paradigma kínálkozik. Kiváló magyarázatnak kínálkozik a naiv/nemzetközi jogi megközelítés, mely szerint lényegében nem történt más, mint hogy a magyar szervek a nemzetközi jogi feltételeknek megfelelően jóváhagytak egy kiadatási kérelmet, és az érintett személyt visszaküldték a kiadatást kérő államba. Ezt követően az azeri fél, az alkotmányjoggal teljesen összhangban, elnöki kegyelemmel felmentette Safarovot az életfogytig tartó büntetés hátralévő részének letöltése alól. Minden más, ami történt, olyan külsődleges esemény, melyre a magyar félnek nem lehetett semmilyen ráhatása, továbbá azért nem is felelős, hiszen a nemzetközi jog vonatkozó szabályait betartotta. Hazánkban jelenleg ez a felfogás uralja a kormányzati kommunikációt.
Az előbbivel szemben áll a pragmatikus/machivellista értelmezés, mely a politikát egyfajta költség-haszon elemzés tükrében és a hatalomért való vetélkedésként látja. E felfogás prizmáján keresztül pedig a történtek úgy értelmezhetők, hogy a magyar fél nyilvánvalóan bizonyos előnyökért, amiket az azeri fél nyújtani tudott, a nemzetközi jogot felhasználva hozzájárult ahhoz, hogy az azeriek hazavihessék Safarovot, és ebből bel- és külpolitikai tőkét kovácsoljanak saját céljaik érdekében. Ilyen értelemben egyszerű üzlet kötetett, mellyel mindkét fél jól járt, a magyarok feltehetően kaptak valamit, az azeriek pedig jelentős, az azeri külpolitika eredményességét demonstráló és örményeket megalázó, alapvetően szimbolikus politikai sikert értek el. Ezt a nézőpontot itthon alapvetően a kommentátorok, elemzők tették magukévá.
A valóságon azonban mindkét értelmezés megbicsaklik. A naiv felfogást kizárja az az egyszerű és nyilvánvaló tény, hogy lehetetlen a nemzetközi jogi aktusokat elválasztani a nemzetközi politikától. Attól, hogy egy cselekmény megfelel a nemzetközi jognak, egyáltalán nem biztos, helyes külpolitikai döntés egy állam szemszögéből. A nemzetközi jog keretei között történő cselekvésnél mindenképpen értékelni kell annak széleskörűbb hatásait is, és azt, hogy ezek a vélhető hatások vajon összhangban vannak-e a nemzeti érdekkel és a külpolitikai célokkal. A nemzetközi jognak való megfelelés nem igazolhatja egy konfliktus kirobbantását vagy elmérgesítését, esetleg egy ország nemzetközi megítélésének aláásását.
A machiavellista megközelítés problémája pedig, hogy nem igazán lehet megállapítani, hogy Magyarország mit nyert ezzel az „üzlettel”. Lebegnek bizonyos feltételezések – az államadósság finanszírozása, magyar cégek terjeszkedése – de ezeket vagy maga az azeri fél cáfolta kifejezetten, vagy pedig annyira megfoghatatlanok, hogy a nemzetközi politika nagyon is konkrét nyereségekről szóló világában gyakorlatilag értelmezhetetlenek. Továbbá, ha van is nyereség, arra nem tudjuk a választ, hogy összevethető-e, összemérhető-e ez a haszon az események miatti nemzetközi presztízsveszteséggel. Gyaníthatóan nem.
A valóság tehát jóval bonyolultabb, mint azt az egyszerű elméletek és annak hatására a közbeszéd feltételezik. Egy biztos, az előbbiek pontosan rámutatnak arra, hogy a Safarov kiadását lehetővé tevő döntés előtt nem készült megfelelő helyzetelemzés, mely azonosította és értelmezte volna a lehetséges kockázatokat, nyereségeket és veszteségeket. Ez pedig óriási hiba a nemzetközi politikában, hiszen ezután már csak elszenvedjük a történéseket, próbálhatjuk a károkat csökkenteni, de csak futunk az események után, ahelyett, hogy alakítanánk azokat. A magyar diplomácia – bárhol is legyen a központja, a Miniszterelnökségen vagy a Külügyminisztériumban – rosszul vizsgázott, kirobbantott egy olyan konfliktust, mely e nélkül nem így alakult volna. Ebből is látszik, hogy a nemzetközi politikában a nem-cselekvés gyakran jóval többet érhet, mint bármilyen meggondolatlan tett, s hogy minden egyes nemzetközi politikai lépésnek beláthatatlan következményei lehetnek.
