Bakó Bea

A vasárnap megtartott népszavazáson a svájciak egyebek mellett a „lenyúlás elleni” kezdeményezésről döntöttek, amelynek értelmében példátlanul szigorú szabályokat fogadtak el a részvénytársaságok vezetőségi tagjainak megválasztására, fizetésére és egyéb illetményeire vonatkozóan. Érthető, hogy a gazdasági válság után a választók kételkednek az önszabályozás hatékonyságában, de felvetődik a kérdés: mennyire legitim módszer népszavazással alkotmányos szinten ilyen részletességgel beleszólni a magánszféra működésébe?

A Thomas Minder, a jobboldali-konzervatív SVP parlamenti képviselője által kezdeményezett javaslatot a svájciak meglepően magas, negyvenhat százalékos részvétel mellett fogadták el; a szavazók mintegy kétharmada támogatta az iniciatívát úgy, hogy a többség minden egyes kantonban is megvolt. Ennek megfelelően az alkotmányt akként fogják kiegészíteni, hogy a részvénytársaságok közgyűlése évente meghatározza a vezetőség tagjainak járó fizetések összegét, az igazgatótanács tagjait és elnökét szintén évente választják, akik végkielégítést nem kaphatnak és részükre prémium is csak meghatározott esetekben járhat. Ezen kívül számukra a más cégekkel kötött tanácsadói- vagy munkaszerződés kötés lehetőségét is korlátozni fogják. Mindezen részletszabályok után pedig még a szankciókat is alkotmányba iktatják, miszerint a fenti rendelkezések megsértése három évig terjedő szabadságvesztést, vagy hatévi fizetésnek megfelelő pénzbüntetést von maga után.

Az iniciatíva mellett a legfontosabb érvek, hogy csak a tőzsdén jegyzett nagy cégekre vonatkozna, a kisebb vállalkozásokra nem – a javaslat pont ez utóbbiak védelmére irányul, mert a vezetők milliós fizetése az egész gazdaságot károsítja, a gazdasági válság pedig bebizonyította, hogy az önszabályozás nem működik; állították az iniciatíva támogatói.

A parlament álláspontja szerint a kezdeményezés jogos, azonban a módszerek nem megfelelők. Ilyen esetben a szövetségi gyűlés saját javaslatot készíthet, melyet az eredeti iniciatívával egyidejűleg bocsátanak népszavazásra, ehelyett azonban ezúttal csak egy „közvetett ellenjavaslattal” álltak elő, amelyet a népszavazás sikertelensége esetén fogadott volna el a parlament. Ez a javaslat egyébként számos kérdésben az iniciatívához hasonló módon rendelkezett volna.

A legfontosabb különbség igazából a szabályozás szintjében rejlik. Ugyanis Svájcban az állampolgári kezdeményezésre indult népszavazásnak két formája van: egyrészről a már elfogadott törvényeket lehet kvázi „megvétózni,” másfelől a valóban proaktív, kezdeményezésre vagy módosításra irányuló javaslatokat alkotmánymódosítás formájában lehet előterjeszteni, mint ahogy most is történt. Vagyis a népszavazás bukása esetén a parlament egyszerű törvényként fogadhatta volna el a saját, sokban hasonló tartalmú „közvetett ellenjavaslatát”, amit utóbb bármikor módosíthat. Így viszont alkotmányba kell írni a nép döntését, aminek a módosítása eztán már szintén csak népszavazás útján lehetséges.  

A kezdeményezés megszavazása várható volt, de az ilyen elsöprő támogatás az elemzőket is meglepte. Thomas Milic politológus szerint Minder sikerének oka, hogy a saját jobboldali szavazóin kívül a balos választópolgárok támogatását is maga mellett tudhatta, akik ezúttal pártszimpátiájukat félretéve, természetesen lelkesen szavaztak a gazdagok fizetésének megkurtítására. Mivel a svájciak évente gyakran csaknem tucatnyi népszavazáson vesznek részt, ezeken a részvételi arány általában meglehetősen alacsony és a kérdéseket igen gyakran elutasítják, így a mostani negyvenhat százalékos részvétel és az igenek száma is egészen magasnak számít.

Vezérkomment

Tulajdonképpen a téma kissé populista tálalását látva nincs semmi meglepő ezekben a számokban, hisz úgy tűnik, az emberek egy része mindig és mindenhol szeret mások zsebében turkálni, főleg olyanokéban, akiknek több van a zsebében, mint nekik. De akkor miért a magánvállalatok igazgatóinak a pénzéről kell népszavazást tartani? Mi közük ehhez a választópolgároknak, ha az összegeket rendesen leadózzák? Miért nem a parlamenti képviselők zsebében kezdik például a turkálást, akik tényleg az ő pénzükből élnek? Persze lehet, hogy az ő munkájukkal elégedettek és ez csak ilyen kelet-európai nyavalya, hogy mi szívünk szerint minden spórolást a politikusokon kezdenénk?