FARKAS VAJK
Idén mindenki, aki számít a NATO-ban az Magyarországra jön. Hazánkba látogat a leköszönő NATO főtitkár, de itt tarja ülését a szervezet legfőbb katonai testülete a Katonai Bizottság is. Ezek szerint Magyarország jól áll az Észak-atlanti Szervezetben. De egyáltalán minek a NATO?
Kép forrása: dailytech.com
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete 1949-ben jött létre és működésének első negyven évében tulajdonképpen az elrettentés volt a legfőbb célja. Arra épült, hogy a Varsói szerződés államainak még csak véletlenül se jusson eszükbe továbbterjeszkedni a vasfüggönyön túlra. Moszkva tudatában volt annak, hogyha bármelyik érdekszövetségével szomszédos államot támadja, azzal pl.: Nagy-Britanniát, Olaszországot és végső soron az Egyesült Államokat támadja meg. Ez a kollektív védelem elve, amiről a Washingtoni Szerződés sokat emlegetett 5. cikke rendelkezik. A kommunizmus megbukott, a Varsói Szerződés felbomlott és a kétpólusú világrend szépen lassan elkezdett átalakulni. Felmerült hát a kérdés, hogy a szovjet fenyegetés ellen létrejött szervezetnek, amelynek 40 év alatt nem volt egy éles bevetése sem milyen szerepe lehet, ha egyáltalán lehet. Orosz részről sokáig követelésként merült fel a nyugati világgal szemben, hogy ha megszűnt a Varsói Szerződés, akkor hasonló sorsra kell, hogy jusson a NATO is.
Azonban a biztonsági fenyegetések nem szűntek meg a világban a kommunizmus bukásával, sőt azok még fokozódtak és át is alakultak. Gondoljunk akár a terrorizmus kihívásaira, az újonnan megjelent kalózkodásra, a számtalan helyi konfliktusra vagy a legújabb időkben jelentkező cyber-fenyegetésekre, amelyek akár direkt, akár indirekt módon biztonsági kockázatot jelenthetnek a szövetség államaira. A NATO keretében az évtizedek során kialakított politikai és katonai együttműködés, illetve a közös vezényleti rendszer olyan értékeket és érdekeket tudott megteremteni, amelyeket egyfelől nem volt érdemes elveszíteni, másfelől eredményesen lehet alkalmazni a fennálló fenyegetésekkel szemben. Ennek megfelelően a NATO fennmaradt, a szövetség taglétszáma bővült és tevékenységének fókusza is megváltozott. A jelen kor biztonsági kihívásaira adott válaszai alapvetően két csoportra oszthatóak. A műveleti oldalon a hangsúly a kríziskezelésre, a békefenntartásra és később a terrorizmus elleni harcra tevődött át. Ennek körében a NATO először Bosznia-Hercegovinában (IFOR/SFOR), majd Koszovóban (KFOR) avatkozott be és végez mai napig békefenntartó tevékenységet. A szervezet történetének eddigi legnagyobb missziója az afganisztáni szerepvállalás (ISAF), amit a szeptember 11-i terrortámadások után – a NATO történetében ez volt eddig az egyetlen alkalom, amikor a kollektív védelemre hivatkoztak – az ENSZ felhatalmazásával indítottak. Az afganisztáni NATO műveletekben összesen 50 ország (28 NATO-tag és 22 együttműködő nemzet) vesz részt. A misszió sikerét többen kétségbe vonják, ugyanakkor a missziós erők által felkészített afgán nemzeti hadsereg elvileg készen áll arra, hogy 2014 végére teljes egészében átvegye az ország biztonságának garantálását. A 2014 végén megszűnő NATO ISAF misszió helyét egy 2015-től induló kiképző támogató misszió veszi majd át Afganisztánban. De ezek mellett a NATO 2011-ig részt vett az iraki hadsereg kiképzésében, részt vesz a mediterrán térségben a fegyverkereskedelem visszaszorításában, valamint Szomália partjainál a kalózkodás elleni fellépésben is közreműködik.
A műveleti területek mellett a nem tagországokkal folytatott eltérő szintű együttműködés az, amellyel nagyban hozzájárul a szervezet a biztonsági környezet stabilitásához. Jelenleg 41 országgal működik együtt a NATO eltérő mértékben: Oroszországtól kezdve, Egyiptomon és Kuvaiton át Ausztráliáig. Ennek a politikának a lényege egyszerű, akikkel együttműködünk, azok nem támadnak meg, illetve ahol kell, segítünk a biztonság fenntartásában. Az együttműködések katonai és politikai szinten is folynak. Oroszországgal például a katonai együttműködés még akkor is zavartalanul zajlott, amikor politikai szinten éppen mosolyszünet volt.
A NATO-nak nincs saját hadserege. A NATO műveletekben bevetett csapatok a tagállamok által felajánlott egységek. A NATO ereje a tagállamok erejétől függ. Éppen ezért jelenleg az egyik legaggasztóbb jelenség, hogy a tagállamok, különösen az európai országok a gazdasági válság hatására folyamatosan csökkentik a védelmi kiadásaikat. Persze ez az a terület a belpolitikában, ahol gyakorlatilag bármilyen társadalmi ellenállás nélkül lehet megszorítani. Ezzel azonban a gazdasági válság a legnagyobb biztonsági kockázattá tud válni. A NATO-ban a védelmi kiadások ajánlott mértéke a GDP 2%-a, amelyet egyébként még jóval a gazdasági válság előtt fogalmaztak meg. Ezt jelenleg mindösszesen négy ország tudja teljesíteni: az USA, az Egyesült Királyság, Észtország és Görögország(!). Az európai államok egyébként is háttérbe szorultak katonai szempontból és kevéssé látható, hogy Európában melyik ország tölt be igazán vezető katonai szerepet. Talán a Mali beavatkozással Franciaországot lehetne említeni, de ettől függetlenül az európai országok alapvetően csak az USA-t követték védelempolitikában. Ma már a NATO költségvetésének háromnegyedét az Egyesült Államok fizeti úgy, hogy közben ott is csökkentették a védelmi kiadásokat. Erre az aránytalanságra Obama is figyelmeztetett, és többen arra szólítottak fel, hogy Európa ne csak haszonélvezője legyen a biztonságnak, mert akkor egyszer csak az USA támogatása nélkül találhatják magukat. Ez persze meglehetősen túlzó állítás mindenesetre jól jelzi a szervezeten belüli feszültségeket.
Persze az sem igaz, hogy kevesebb pénzből ne lehetne jó hadsereget működtetni. Ebben is fontos szerepet vállal a NATO. Az úgynevezett „smart defence” vagy, ahogy az EU-s szakzsargon hívja a „Pooling and sharing”éppen arra próbál megoldást találni, hogy az egyes államok egyeztetni tudják, milyen fejlesztésekre van szükség a szövetségben és abban melyik állam milyen szerepet tud vállalni, illetve felhasználva a közös NATO missziók tapasztalatait minél több területen tudjanak a tagállamok közös erővel katonai képességeket fenntartani. Amíg az egyik országnak szüksége lenne a páncélozott szállító járművek fejlesztésére, addig más országoknak a légiszállítás területén, vagy helikopterek területén kell fejlesztenie. Ebbe az irányba tartanak a magyar fejlesztések is. A gripenekkel közre tudunk működni a NATO légtérvédelmi programjában – Szlovénia és a Balti-államok felett is a magyar gripenek járőröznek majd, de a helikopter és a szállító repülők fejlesztése is többek között azért fontos, mert ezekből a képességekből hiány van a szervezetben és ezek felajánlásával növelni tudjuk saját súlyunkat a szövetségen belül.
A smart defence területén egyébként is jól állunk. A pápai bázisrepülőtéren 12 nemzet összefogásával hoztak létre egy légiszállító ezredet, amely gépei magyar felségjelzés alatt repülnek. Olyannyira jelentős ez a kezdeményezés, hogy a NATO főtitkár júliusi látogatásának egyik legfontosabb eseménye lesz a pápai bázisrepülőtér meglátogatása, amelynek üzenete a hasonló kezdeményezések előmozdítása. Ebből is látszik, hogy Magyarország az erejéhez mérten jól teljesít a NATO-ban. Nyilván az abszolút értékek alapján az egyes iszonyatosan eltérő országok szerepvállalását nem lehet összehasonlítani. Magyarországot többször érte kritika, hogy csak haszonélvezője a NATO által nyújtott biztonságnak. A koszovói és az afganisztáni szerepvállalásaink, a légtérvédelmi hozzájárulásunk, Magyarországon lévő NATO Katona-egészségügyi Kiválóság Központ vagy a szállítóezred azonban mind fontos szerepet játszottak abban, hogy ez a kép változzon Magyarországról. De miért fontos, hogy lehetőségeinkhez képest részt vegyünk a NATO munkájában, hogy magyar katonák külföldön harcolnak? Azon túl, hogy nem várhatjuk el senkitől, hogy megvédjenek minket a két szép szemünkért, hanem azért nekünk is nyújtanunk kell valamit, két fontos körülményt is meg fel lehet hozni. Egyfelől a katonák kiképzése szempontjából kiváló lehetőség arra, hogy valós, éles helyzetben is próbára tegyék magukat és az ott szerzett tapasztalataikat hasznosítsák az itthoni kiképzésben és ne adj Isten egy védelmi helyzetben. Másrészt a nemzetközi békeműveletekben való magyar katonai szerepvállalás a külpolitika, a magyar diplomácia fontos eszköze is egyben, amellyel támogatni lehet a többi szakpolitikai területen történő magyar érdekérvényesítést a világban. Erre talán a legszemléletesebb példa az Adria-kőolajvezeték kérdése. A vezeték kiemelkedően fontos Magyarország energiabiztonságának szempontjából, hiszen ezen keresztül az Adria felől is érkezik olaj, ami alternatívája az Oroszországból érkező Barátság-vezetéknek. 2009-ben a horvátok meg akarták fordítani a vezeték folyásirányát és azon keresztül orosz olaj érkezett volna az Adriához. Ezáltal még kiszolgáltatottabbak lettünk volna az Oroszországból érkező olajnak. Az akkortájt tett újabb afganisztáni szerepvállalásunkért cserébe az USA segített ennek elkerülésében.[1]
A NATO túlélte a hidegháborút és egyelőre úgy tűnik, hogy sikerrel tudott és tud alkalmazkodni az új korszak biztonsági kihívásaihoz, valamint továbbra is alternatíva nélküli és nélkülözhetetlen nemcsak a tagállamok számára, de általában a biztonsági környezet viszonylagos stabilitása szempontjából is. De a NATO ugyanígy alternatíva nélküli hazánk biztonságának garantálása szempontjából, mint ahogy az is, hogy mi magunk is jó szövetségesek legyünk. Az utóbbi években elsősorban katonáink helytállásának köszönhetően – akik nemcsak külföldön, hanem például most a gátakon is teszik a kötelességüket – Magyarország erejéhez mérten megbecsült tagja a szövetségnek, amit meg is kell tartani. Ehhez lehet fogódzó az a scrutoni gondolat, miszerint „egy igazán konzervatív kormány az élet minden területén megszorítana, egyet kivéve: a honvédelem kiadásait nem érintené a megszorítás.” A NATO tehát, ahogy benne mi is hosszú távra tervez, amit mi sem jelez jobban, mint az immár hatvan éve ideiglenes – hiába, az átmeneti dolgok Brüsszelben is évtizedekig tartanak – székháza helyére 2016-ra elkészül az új, véglegesnek szánt NATO központ.
