A kötelezettségszegési eljárások kapcsán zajló iszapbirkózás leginkább szimptóma, melyben a hazai politikai élet túlfeszítettsége és az európai válságkezelés elbizonytalanodása tükröződik.
"A Bizottságnak a válság kitörése óta különösen szüksége van a széleskörű legitimációra."
Forrás: European Year of the Citizen, 2013.
Az elmúlt hetek fontos híre volt, hogy az Európai Bizottság ismét kötelezettségszegési eljárást indít hazánkkal szemben. A vita a devizahitelezés megszigorított szabályai körül alakult ki, a Bizottság véleménye szerint a jelenlegi magyar szabályozás sérti a tőke szabad áramlásának elvét. A tőkemozgás szabadságát a belső piacon garantáló szabályok a négy alapszabadság (árúk, személyek, szolgáltatások, és a tőke szabad áramlása) alapelemei és így az Unió gazdasági identitásának – korlátok nélküli belső piac – középpontjában állnak. Érthető, ha az uniós érdek érvényesítésért felelős Bizottság fokozott figyelemmel kíséri e szabályok tagállami érvényesülését.
Megfigyelhető, hogy a Magyarországgal szembeni kötelezettségszegési eljárások megindítását – mindenképpen jelezni kell, hogy messze nem hazánkkal szemben indítják a legtöbb ilyen eljárást az Unióban – a hazai politikai- és véleményformáló elit 2010 óta szinte minden esetben ugyanúgy, jól meghatározható koreográfia szerint kezeli. A politikai spektrum egyik oldalán állók helyeslik az Unió fellépést, megalapozottnak látják az érveket, szorgalmazzák az Unió fellépését további kérdésekben is – és végső soron a jelenlegi kormánnyal szembeni uniós politikai lépésként, a saját érvrendszerüket megerősítő politikai fenntartások megfogalmazásaként tekintenek rá. Ezzel szemben a másik oldal szinte azonnal a Bizottság érveinek megalapozatlanságáról és tarthatatlanságáról beszél, az eljárást tiszta politikai támadásnak tekinti, és a kormány ellenérveit a brüsszeli zsarnoksággal szembeszegezett nemzeti lépésként tünteti fel. A hangzatos odamondásokat követően az egész vita – mindkét oldal részéről – rövid idő alatt kifullad, és az eljárás és azt esetleg követő bírósági szakasz befejezéséről szinte nem is értesül a közvélemény.
Az előbbi jelenség értelmezése önálló tanulmányt érdemelne, célom azonban nem ez. Azt szeretném bemutatni, hogy e fent felvázolt, a kötelezettségszegési eljárásokat kizárólag a belpolitikai irányából értékelő politikai értelmezés teljesen elhibázott. A kötelezettségszegési eljárás valódi természete, értelme (mert van, nem csak a tagállamok szívatására találták ki) teljesen máshol keresendő és igen is van értelmes, a polgárok szempontjából is fontos szerepe az Unió működésében.
Az eljárás megértésének kiindulópontja az uniós jogi szabályozás természete. A jogközelítés és jogharmonizáció során az Unió számos, a polgárok számár gyakran kiemelkedő jelentőségű kérdést ún. irányelvek formájában szabályoz. Az irányelvek lényege, hogy az Unió megfogalmazza az elérendő szabályozás célját és sarokpontjait, a tagállamok azonban szabadok maradnak a nemzeti jogba való átültetés módjának megválasztásában. Azaz, a tagállam maga dönt, milyen módon kívánja az irányelv szabályait átvenni saját jogába, ez történhet akár mechanikus szövegátvétellel, de akár az irányelvvel ellentétes szabályok hatályon kívül helyezésével is.
Évente számos irányelv születik, és teljesen természetes, hogy azok átültetése során kialakulhatnak olyan helyzetek, amikor az átültetéssel kapcsolatban problémák merülnek fel. E problémák minket, a polgárokat is érinthetnek, és egy hibásan átültetett vagy át nem ültetett irányelv akár konkrét, forintosítható jogsérelemre is vezethet. Ezért fontos, hogy legyen egy olyan mechanizmus, mely segítségével a Bizottság figyelemmel kísérheti az uniós jog érvényesülését a tagállamokban: és ez a kötelezettségszegési eljárás.
A kötelezettségszegési eljárás célja és feladata nem a tagállamok pellengére állítása, vagy a politikai nyomásgyakorlás, hanem az, hogy a felmerült problémát minél hatékonyabban és gyorsabban megoldhassák. Pontosan ezért épül fel két részből: egy mediációs és egy bírósági szakaszból. Az első szakaszban a Bizottság először informálisan, majd hivatalosan is tájékoztatja a tagállamot arról, hogy egy területen problémákat lát, és ezzel párhuzamosan lehetőséget biztosít neki a hazai szabályok megmagyarázására. Ha ez sikertelen, akkor a Bizottság indoklással ellátott véleményben rögzíti álláspontját, konkrét javaslatot tesz a probléma megoldására és arra ésszerű határidőt ad. Ha ez a határidő eredménytelenül eltelik, csak akkor kerül sor az Európai Bíróság előtti eljárásra, mely során a tagállam még mindig megvédheti az adott nemzeti intézkedést. Amennyiben a Bíróság megállapítja az Uniós jog megsértését felszólítja a tagállamot, hogy hozza összhangba a vizsgált jogi passzusosokat az uniós jog követelményeivel, és ha ez is eredménytelen, akkor többféle bírságot szabhat ki, és ezzel szoríthatja a tagállamot az ítélet végrehajtására.
Az eljárás létjogosultságát az igazolja, hogy csak a megindított kötelezettségszegési eljárások egy része jut el a bírósági szakaszba, és ott sem mindig a Bizottságnak adnak igazat. Az informális egyeztetésekkel kezdődő és több fordulóból felépül eljárás valójában lehetőséget biztosít a jogtechnikai hibák, téves értelmezések, félreértések, elhibázott fordítások stb. kiszűrésére, és ezzel az uniós jog hatékony – a polgárok érdekében álló – érvényesülését segíti elő.
Normális esetben az ilyen eljárások megindításának egyáltalán nem kellene a média ingerküszöbét elérnie, mivel tartalmuk alapvetőn szakmai, leginkább jogtechnikai. Az, hogy ezek az eljárások ilyen belpolitikai jelentőségre tettek szert hazánkban leginkább a magyar politikai helyzet traumatizáltságáról ad jó képet. Továbbá, a jelenség hasonlóképpen árulkodik a Bizottságban uralkodó bizonytalanságról is. Tagadhatatlan, hogy egyes esetekben – pl. a bírák nyugdíjazása – maga a Bizottság is igyekezett politikai tőkét kovácsolni ezekből az eljárásokból, a demokratikus rend és jogállamiság elszánt őreként beállítva magát. A Bizottságnak – mint arról a legutóbbi, a francia kormánnyal történő éles pengeváltása is tanúskodik – a válság kitörése óta különösen szüksége van a széleskörű legitimációra, hiszen a vitatható eredményeket hozó megszorításokat az európai közvélemény egy jelentős része az Unióhoz köti, és erre jó eszköz lehet egy-egy kiemelt politikai fontosságú kötelezettségszegési eljárás erőteljes megjelenítése az európai médiában.
A kötelezettségszegési eljárások kapcsán zajló iszapbirkózás tehát leginkább szimptóma, melyben a hazai politikai élet túlfeszítettsége és az európai válságkezelés elbizonytalanodása tükröződik. De, ez nem von le abból semmit, hogy ez az eljárás – békeidőben – egy igen eredményes eszköz az uniós jog hatékony érvényesítéséhez. E hatékonyság pedig leginkább az uniós polgárok, azaz a mi érdekünk.
