HERÉDI ZSOLT

A verespataki bányaberuházás ellen demonstrálók nem a hasukért, nem az azonnali kézzelfogható haszonért, hanem egy eszméért és egy jövőképért tüntetnek minden héten.

Forrás: https://www.facebook.com/groups/saverosiamontana/

Fotó: Bogdan Buda

Bukarestben és Románia nagyobb városaiban hetek óta minden vasárnap többezres tömeg vonul ki az utcákra tüntetni a Roșia Montana Gold Corporation (RMGC) verespataki bányaprojektje ellen. A kormány külön törvénytervezetet akar benyújtani, amivel gyakorlatilag zöld utat adnának az RMGC-nek tervei megvalósításához. E törvény megkönnyítené a telek kisajátításokat és a cég gyakorlatilag minden engedélyt megkapna. A tömeg nagy része a ciántehnológia alkalmazása ellen tüntet, de van aki a nemzeti részesedés mértéke és a külföldi kiárusítás ellen. A tüntetők egy másik részének a kulturális örökség szétrombolása (többek közt római kori bánya tárnák), s megint másoknak az alkotmányellenes kisajátítások szúrják leginkább a szemét.

A verespataki bányaterv elleni tüntetések immár túlléptek egy olyan határt, hogy már most nyugodtan kijelenthetjük, hogy eredményeik túlmutatnak majd a konkrét projekt megvalósításán vagy elutasításán.

Amennyiben sikerrel járnak a verespataki bányatervezet ellenzői, annak a konkrét projekttől független társadalmi következményei is lehetnek. Konkrétan arra gondolok, hogy megerősödhet a közeljövőben a civil öntudat, az aktív állampolgári attitűd. Vagy, ha úgy tetszik, fogalmazhatunk úgy is, hogy visszatérhet a remény, a bizalom abban, hogy mégiscsak a társadalom ellenőrzi a politikumot, az államot. A projekt megakadályozása tehát nagy szerepet játszhat a társadalom demokratizálódásában, de ellenkező esetben minden bizonnyal a visszalépés potenciális veszélyét is magában hordozza. Amennyiben a politikum és az RMGC véghezviszi a projektet a társadalom aktívabb részének akarata ellenére, az még jobban kiábrándíthatja a tüntető civileket, s újabb tömegeket fordíthat el a közéleti kérdésektől, a politikától.

A tüntetések mértéke már maga mellé állította – vagy talán inkább kényszerítette – a sajtó egy jó részét is. Eleinte ugyanis a tüntetéseket elhallgatták, ahol viszont megemlítették, ott a tüntetők számát rendszeresen alábecsülték. Ugyanakkor megpróbálták hitelteleníteni, mindenféle hátsó szándék szempontjából magyarázni a tüntetők szándékait és céljait. Ez az elmúlt időben megváltozott, olyan „kritikus tömeg” vett részt a tüntetéseken, hogy a legtöbb médiatermék kénytelen volt tudomást venni róla, közvetíteni a tüntetésekről és ugyanakkor beengedni a bányatervre vonatkozó bírálatokat is.

Történeti visszatekintő dióhéjban

Az ortodox kultúrkörben nincs nagy hagyománya az alulról jövő kezdeményezéseknek az önszerveződésnek, a szerződés-alapú társadalomnak. Erre a kommunista rezsim csak rátett egy lapáttal. Még közvetlenül a rendszerváltás előtt sem létezett a civil szféra. Az úgynevezett forradalom után nálunk a második vonalbeli kommunisták kerültek előtérbe, akik az alulról jövő civil, demokratikus kezdeményezésekhez ugyanolyan bizalmatlanul viszonyultak, mint elődeik. Ha nem a bányászokkal verették szét, akkor egyéb titkosszolgálati módszerekkel vagy egyszerűen anyagilag lehetetlenítették el a civileket.

Romániában a demokratikus ellenzék csak 1996-ban került hatalomra. A Demokratikus Konvenció történelmi bűne, hogy kudarcával pont az addig még megmaradt reményt vette el a civilektől, demokratáktól. Ellenzékből lett volna idejük felkészülni egy kompetens kormányzásra, de sajnos ugyanolyan felkapaszkodott parvenüknek bizonyultak, ugyanúgy a hatalom megtartása és a harácsolás tűnt a fő céljuknak, az alulról jövő kezdeményezéseket, a civil szférát szinte hasonlóan mellőzték és nem tekintették partnernek.

Az összes posztszocialista országban megbukott az első demokratikus kormány, hiszen a tömegeknek óriási, javarészt irreális elvárásaik voltak a rendszerváltást illetően, a privatizáció mondhatni sehol sem zajlott le korrupciómentesen és sehol sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a reálbérek zuhanására sem számítottak, és még lehetne folytatni a kiábrándulások sorát és okait. A döntéshozóknak alig volt vezetői tapasztaltuk, de éppen emiatt volt előnyben a romániai ellenzék: mindezekből tanulhatott volna. Mondhatni tiszta lappal indultak, a rendszerváltás buktatóinak egy részéért nem őket hibáztatta lakosság. Az a hátrányt, hogy csak későn kerültek kormányra, ledolgozható lett volna , a környező országok tanulságait pedig bőven kamatoztathatták volna.

A mostani RMGC-ellenes vasárnapi megmozdulások a kilencvenes évek eleji tüntetéseket idézik. Nem csak hangulatukban, de elszántságukban és szervezettségükben is. Azóta, hosszú évek után a tavaly, év elején voltak az első – a palesztin származású népszerű egészségügyi államtitkár Raed Arafat melletti szimpátiatüntetéssel kezdődő – ehhez hasonló méretű és az eredeti célokat illetően sikeresnek is mondható kimenetelű tömegtüntetések. Most jelen vannak az akkori, kilencvenes években tüntető nemzedékek is, de feltűnően sokan vannak az olyan fiatalok, akik valószínűleg most mennek ki először az utcára, most fejezik ki először politikum irányába véleményüket, akaratukat (vagy egyesek esetében másodszor, a tavalyi év eleji tüntetések után). Ha e fiatal generációk szocializációs közegét akarjuk feltérképezni, akkor evidens, hogy az internet is már legalább olyan fontos tényező, mint az ortodox vallás által meghatározott kultúra.

Az elmúlt szinte két évtizednyi időszak tömegdemonstrációit vagy valamelyik párt ellen vagy mellett szervezték, vagy ha  szakszervezet állt mögöttük, akkor állások megszüntetése vagy az áremelés ellen szóltak, lényegében tehát éhséglázadások voltak. Ha nem politikainak, akkor egzisztenciális „muszájlázadásoknak” lehetett őket tekinteni (melyek sokszor irreális követelésekkel álltak elő: gazdaságilag fenntarthatatlan gyárak bezárása ellen, teljesíthetetlen állami szubvenciókért stb.). S mint ilyenek, ha netán elsőre, a tervezési, szervezési fázisban még nem is kötődtek konkrétan valamelyik párthoz, akkor is előbb-utóbb valamelyik – azaz többnyire az ellenzék – pártérdekkel vagy párttal fonódott össze a jelenség. Részben ez történt még a tavalyi Raed Arafat melletti és az egészségügyi törvénytervezet elleni tüntetésekkel is. Egy idő után átment kormányellenes és államelnök ellenes tüntetésekbe, amit az ellenzék és sajtója próbált is meglovagolni. A kormány nem, de a tervezet megbukott és Raed Arafat újra elfoglalta államtitkári helyét, tehát a kezdeti céljaikat illetően sikeresek voltak az eredeti megmozdulások.

A mostani, heti rendszerességű tüntetéseket viszont – a tavalyi Raed Arafat melletti tüntetésekkel ellentétben – kezdetben egyik oldal sajtója sem támogatta (az RMGC masszívan hirdetett mindenhol és sok újságírót lekenyerezett különféle módszerekkel), tehát nem egyik vagy másik párt mellett és ellen zajlott, mert ebben a projektben az összes párt sáros lett. Mindegyik parlamenti pártnak vannak tagjai, akik valamilyen formában támogatták a projektet. Így tehát a tüntetők közt van, aki miniszterelnök- van aki az államelnök ellenes transzparenst tart a magasba (Romániában jelenleg két ellentétes párt jelöltje van hatalmon, ugyanis az államelnököt közvetlenül, külön szavazáson választják meg –amióta az államelnök mandátumát kitolták öt évre, már külön időpontban is). Mások a természetet féltik a ciánszennyezéstől (s jelenleg ez a többség), és a kulturális örökség megsemmisítése vagy éppen az ország aranykészleteinek külföldi kiárusítása ellen emelik fel a szavukat. Sokan megférnek egymás mellett. A kevés bányász és bányászszakszervezet is, illetve egyéb közvetlenül érdekelten kívül mindenki megtalálja a helyét. Akik nem a hasukért, nem a közvetlen azonnali kézzelfogható haszonért, hanem ezúttal egy-egy eszméért, egy olyan jövőképért, amiben hisznek, minden héten kimennek tüntetni. Ez reményt ad arra, hogy ha sikerrel járnak a demonstrációk, akkor a mostani résztvevők a továbbiakban is a közügyek iránt érdeklődő aktív állampolgárok lesznek és nem utolsósorban erősödik a romániai zöld mozgalom is, ami szintén ráfér az országra.