Farkas Vajk
2014 sem lesz unalmas a spanyol belpolitikában. Nemcsak a politikai, az állami és a civil szféra szinte minden szintjét érintő korrupciós botrányok vagy a karácsony előtt benyújtott abortusztörvény módosítás ad majd bőven témát, de folytatódik a több mint egy éve napirenden lévő katalán szeparatista retorika is, ami 2014-ben válaszúthoz érkezhet.
kép forrása: www.ibtimes.co.uk
Képzeljük el, hogy a román parlament egy olyan alkotmányt fogad el, ami garantálja, hogy Székelyföld – más nemzetiségekkel, illetve régiókkal együtt – autonóm státuszt kaphat, ha azt kér. Ráadásul ennek megvalósulását a bukaresti kormány kifejezetten támogatja. Megalakul a székely parlament és Székelyföld kormánya, amelyek dönthetnek a Székelyföldet érintő szinte minden lényeges kérdésben (pl.: saját bevételekről vagy Székelyföld román melletti hivatalos nyelvéről.) A Székelyföld területét és autonómiáját garantáló statútum pedig csak a székelyföldi parlament kezdeményezésére módosítható, azon a bukaresti kormány önkényesen nem változtathat. Majd a román kormány lej milliárdokat költ egy Székelyföldön megrendezett olimpiára, aminek megnyitóján a román elnök magyarul köszönti a résztvevőket, és ami világszerte ismertté teszi a régiót. Ha ezt mind elképzeltük, akkor körülbelüli képet kaphatunk Katalónia (vagy bármelyik másik spanyol autonóm közösség) Spanyolországon belüli helyzetéről. Ez nemhogy szegény, elnyomott nemzet képét mutatná, de a mi közép-európai perspektívánkból különösen irigylésre méltó.
Mindezek ellenére mi a Madrid és Barcelona közötti aktuális és elhúzódó vita, valamint a fellángolt szeparatista érzelmek oka. A 2006-os katalán statútum újdonságait megsemmisítő alkotmánybírósági határozat, a gazdasági válság, illetve a korrupciós botrányok miatt kialakult bizalmi válság mind növelték az elégedetlenséget a központi kormánnyal és Spanyolországgal szemben és erősítették a katalánok azon feltevését, hogy önállóan mindent jobban tudnak csinálni. Mindez a 2012. szeptember 11-i katalán nemzeti ünnepen tartott több százezres tüntetésben fejeződött ki leghatásosabban, ahol a tüntetők hangosan követelték a régió elszakadását. 2012 végére Katalónia a legeladósodottabb spanyol régióvá vált, aminek az elsők között kellett több milliárd eurós segítséget kérnie a központi kormánytól. Ez persze sértette a katalánok önbecsülését és ismét előálltak azzal az érvvel, hogy többet fizetnek a központi költségvetésbe, mint amit visszakapnak (igaz ez az állitás meglehetősen vitatott), ezért kedvezőbb finanszírozást követeltek a régió számára. Miután a spanyol miniszterelnök a költségvetés szűkösségére hivatkozva nem engedett ennek a követelésnek, a közhangulatot kihasználva adott ultimátumot a katalán jobb-közép elnök Artur Mas azzal, hogy népszavazást akar a régió jövőjéről. Ennek alátámasztására előrehozott választásokat tartottak Katalóniában, ahol ugyan túlnyomó többségbe kerültek a népszavazást támogató katalán pártok, ugyanakkor csúfosan végződött az erőpróba Mas pártja, a CiU számára, hiszen parlamenti helyeket veszített. Az előrehozott választás után Mas csak úgy tudott kormányon maradni, hogy szövetséget kötött a majdhogynem szélsőbal Katalán Köztársasági Baloldallal (ERC), amely kívülről támogatja a kormányt. A támogatás legfontosabb feltétele a szeparatista retorika folytatása és a népszavazás keresztülvitele volt.
Ennek megfelelően a szeparatizmus jegyében telt az elmúlt év Katalóniában és ennek jegyében készültek 2014-re is, ami Barcelona elestének 300. évfordulója, ami remek alkalom arra, hogy a történelemferdítéstől sem visszariadva erősítsék az elnyomott nemzet képét és a Spanyolország elleni propagandát. Decemberben pedig azt is bejelentette a katalán kormány, hogy 2014. november 9-én akarnak népszavazást tartani, ahol a katalánoknak két kérdésre kellene választ adniuk: 1) Szeretné-e, ha Katalónia állam lenne? 2) Szeretné-e ha független állam lenne. A kérdések nyilvánosságra hozatala egyrészt azért volt fontos, mert ez volt a feltétele annak, hogy az ERC megszavazza a 2014-es katalán költségvetést, másrészt pedig az időzítés miatt. Ezzel akarták ugyanis kellemetlen helyzetbe hozni a spanyol miniszterelnököt, aki aznap tárgyalt Herman van Rompuyal az Európai Tanács elnökével. Olyan szempontból visszájára sült el az akció, hogy Rompuy határozottan kijelentette, hogy ha Katalónia független lesz, akkor újra kell kérnie a csatlakozást az EU-ba. Ez azért is volt különösen előnytelen a katalán kormánynak, mert az egyik legneuralgikusabb kérdés az EU-s tagság. Hiszen bár jelenleg a katalán lakosság valamivel több mint fele támogatná az elszakadást, ugyanakkor ez az arány sokkal kisebb ha ezzel Katalónia az EU-n kívül kerülne.
Mivel a szeparatista retorika meghirdetésétől kezdve az volt a katalán kormányzat jelszava, hogy „népszavazás igen vagy igen” ezért nem sok mozgásteret hagytak a központi kormány számára az esetleges párbeszédre. A központi kormány stratégiája éppen ezért meglehetősen egyszerű. Rajoy azt kommunikálja, hogy bármikor nyitott bármiről tárgyalni a katalánokkal, de egy dologról nem, ez pedig a népszavazás. A központi kormány kommunikációja szerint a miniszterelnök dolga az alkotmány és a jogszabályok betartása és betartatása, márpedig egy ilyen népszavazás nem fér bele az alkotmányos keretekbe – egyébként tényleg nem –, így azt meg is fogják akadályozni. Emellett a szeparatista erők megosztottságára, illetve a javuló spanyol gazdasági kilátásokra és a beindulni látszó gazdaságra alapozva a szeparatista retorika elhalására játszanak. Így olyan meccs alakult ki Madrid és Barcelona között, amelynek az lesz a politikai vesztese, aki legelőször ad fel bármit is az eredeti célkitűzéséből.
Mi várható idén? Ahhoz, hogy Katalóniában népszavazást tarthassanak a madridi parlament jóváhagyása szükséges, ahova április környékén kerülhet a kérdés. Itt biztos kudarcra van ítélve a kezdeményezés, hiszen a kormánypárt mellett, az ellenzék nagy része (összesen a parlamenti képviselők több mint 86%-a) is elutasítja a katalán népszavazás ötletét. Ezt követően a katalán parlament elfogadhat egy törvénymódosítást, aminek értelmében ő maga is kiírhat regionális népszavazást. Ez viszont egyértelműen alkotmányellenes, mert nem regionális kompetenciáról van szó, így az Alkotmánybíróság meg fogja semmisíteni. Körülbelül ugyanez játszódott le egy hasonló korábbi baszk kezdeményezéssel. Magyarul a katalán kormány kezdeményezése eleve kudarcra van ítélve. Viszont a katalánok időt tudnak húzni, az elnyomott nemzet képében tetszelegni és sakkban tudják tartani a madridi kormányt, miközben persze folyamatosan érkeznek a madridi „segélyek” azért, hogy a katalán kormányzat egyáltalán fizetni tudja a számláit.
Így tehát legálisan nem valósítható meg az elképzelés, illegális népszavazáson kapott eredményt pedig nem ismer el a nemzetközi közösség. Mi jöhet ezután? Még a szeparatista folyamat kezdetén többször szóba került Koszovó példája, ami hamar lekerült a napirendről, nemcsak a koszovói eset kivételessége miatt, de azért is, mert egy ilyen akciónak végképp nem lenne nemzetközi támogatottsága. Annak ellenére sem, hogy a katalán kormány óriási összegeket költött külföldi propagandára és külföldi vezetők meggyőzésére, viszonylag kevés sikerrel. Sem az EU, sem a tagállamok, de az USA sem lelkesedik a kérdésért, többnyire arra hivatkozva, hogy belpolitikai ügyről van szó, amibe nem kívánnak beleszólni. Oroszország és Kína pedig jól ismert hasonló problémáik miatt szintén nem támogatnak szeparatista törekvéseket. Decemberben a katalán elnök levélben fordult az európai országok vezetőihez, hogy támogassák a kezdeményezésüket, de a legjelentősebb államoktól még csak válasz sem érkezett. Külön érdekesség, hogy a skótok kifejezetten elzárkóznak az elől, hogy bármilyen formában is összemossák a két folyamatot és a katalán törekvések megindulása óta egyszer sem találkoztak vezetőik egymással.
A másik, valószínűbb szcenárió, hogy előrehozott tartományi választást tartanak, amely elég korlátozott eredménnyel kecsegtethet. Egyfelől maximum a spanyol kormány felé jelenthet nagyobb nyomásgyakorlási tényezőt, ami eddig sem volt eredményes, másfelől az elmúlt egy évben annak ellenére, hogy a függetlenség támogatottsága érdemben nem változott, a kormányzó párt és Mas elnök népszerűsége folyamatosan csökkent. Egy előrehozott választást valószínűleg az ERC nyerne, és ha ugyanez a tendencia érvényesülne, és ugyanúgy veszítene a párt kormányon a népszerűségéből, akkor teljes mértékben igazolódna a központi kormány taktikája. De a szeparatista retorika így is lanyhulni látszik és kifulladóban van.
Egy szó, mint száz, 2014 hangos lesz a katalán kérdéstől, amely valószínűleg egész évben fontos eleme lesz a spanyol belpolitika napirendjének, és amely minden bizonnyal több ízben is megüti majd a nemzetközi sajtó ingerküszöbét is. A külpolitikai elemzők egyébként a gazdaság szereplőivel együtt szkeptikusan figyelik a katalán történéseket, nem látva érdemi esélyt a szeparatista törekvések sikerére.
Az azonban bizonyos, hogy az autonómiára törekvő nemzetiségi közösségek esélyeit jelentősen rontják a nyugat-európai szeparatista törekvések. Hiszen ezek éppen azt a kormányzati magatartást kérdőjelezik meg, ami figyelembe veszi az egyes nemzetiségek sajátosságait és olyan államszervezetet épít ki, ami garantálja ezek jogait és önkormányzatiságát. Ráadásul azt sem szabad elfelejteni, hogy a II. világháború utáni kisebbségvédelem az országok területi egységének feltétlen tiszteletben tartására épül, és ezen belül kell a nemzeti kisebbségek számára biztosítani az alapvető jogokat, akár kollektív jogok megadásával is. A szeparatista törekvések éppen ezt az alapelvet vonják kétségbe, ami rövidtávon is azt eredményezheti, hogy a kisebbségi jogi kérdések még inkább háttérbe szorulnak a nemzetközi politika szintjén és az általános gyanakvás miatt még kevesebb esélye lehet majd egy nemzeti kisebbségnek jogai érvényesítésére nemzetközi szinten.
