REZSŐHÁZY RUDOLF
Az évértékelés bevett politikai gyakorlat lett. Kezdetben az Egyesült Államok elnöke számolt be a nemzet állapotáról, a közelmúltban nálunk is tartott hasonló vizsgálatot a miniszterelnök. Ezek a beszédek az illető ország sorsáról szólnak. Én most azt kísérlem meg, hogy pár rövid mondatban, leegyszerűsítve, megjelöljem azokat az alapvető problémákat, melyek az egész világot érintik. Célom az, hogy a tisztelt olvasó gondolatait beindítsam: egyetért-e listámmal? Mit tenne hozzá? Mit hagyna ki?
Kép forrása: http://naprendszerek.mindenkilapja.hu
A problémáknak nincs fontossági rendje, minthogy legtöbbjük egymással kölcsönös viszonyban van. Lássuk őket közelebbről:
1/ A szegénység. Annak ellenére, hogy az első ipari forradalom beindította a 19. században a gazdaság időnként krízisekkel megszakított növekedését, még mindig vannak világszerte krónikus szegénységben sínylődő országok és minden országban vannak peremhelyzetben élő rétegek. Noha alig pár évtizeddel korábban még „underdeveloped”-nak minősített régiók - főleg Ázsiában, de Latin-Amerikában is - látványos fölemelkedésről tanúskodnak, a szegénység megmarad az emberiség problémái élvonalában.
2/ A gazdasági fejlődés torzulásai. Ha a szegénység elleni küzdelem sikereket könyvelhet el, nem csukhatjuk be szemünket más közgazdasági problémák fölött. Ezekből két lényegbevágót emelek ki:
a/ A kapitalista rendszer, mely az államszocializmussal szemben győztesnek bizonyult (még Kínában is), súlyos rendellenességeket szül. Ezek között különösen ártalmas a hatalmas tőkekoncentráció, mely a spekuláció révén extraprofitot eredményez anélkül, hogy a lakosság számára javakat termelne vagy szolgálatokat tenne. A tetejében még visszatérő válságokhoz is vezet: ilyenkor a jövedelmek csökkennek, a munkanélküliség nő, a kormányok megszorításokkal védekeznek.
b/ Ugyanakkor a kapitalizmus olyan közszellemet alakít ki, mely a fogyasztás állandó növelésében látja a boldogságot és a materiális javakra összpontosítja az emberek figyelmét. Amit a szomszédom megszerzett – gondolják sokan – arra nekem is szükségem van és azt meg kell vennem („keep up with the Jones”).
3/ Az energiaforrások veszélyeztetettsége. Minden gazdaság valamiféle energia fölhasználásán alapszik. Így volt régebben a rabszolgák és a jobbágyok izmaival, a lovak erejével, a szél- vagy vízmalommal, később a szénnel és a gőzgéppel, majd a nyersolajból származó különböző termékekkel, napjainkban az atommal… A modern gazdaság egyre inkább energiaéhes és kimeríti a rendelkezésre álló forrásokat, valamint jórészt környezetszennyező is. Itt merül föl a döntő dilemma: mivel helyettesítsük a ritkuló és/vagy ártalmas energiaforrásokat? A megoldáson nemcsak szakemberek törik a fejüket, ideológiai harcosok is síkra szállnak, akik közül a környezetvédők a legjobban hallhatók.
4/ A lakosság száma: növekedés – csökkenés – egyensúly. Régebben, a demográfusok az emberiség rohamos szaporodásával rémisztgettek. Különböző fogamzásgátló módszerek kerültek forgalomba, melyek már az 1960-as évek óta biztonságosan működnek. A népességnövekedés lefékezésében a kínaiak odáig mentek, hogy az egy-gyermekes családi modellt tették kötelezővé. Most már hátraarcot vezényelnek. Európában pedig a népességdeficit lett a probléma. Bevándorlás nélkül sok ország lakossága csökkenne. A bevándorlók azonban szintén problémát okoznak: a beilleszkedés, vagy az asszimiláció, vagy a gettóformálódás (és a xenofóbia) aggasztó problémáját.
5/ A klímaváltozás. Nem minden habozás nélkül nyúlok ehhez a témához. A történészek tudják, hogy a klímának is van történelme. Tudjuk, hogy volt jégkorszak, vagy, hogy a 16. század hidegebb volt, mint a 18. Most azt mondják nekünk, hogy eddig a változásokat a természet maga okozta, míg az új fölmelegedési folyamatot az emberiség életmódja is befolyásolja. Hogy miképp és mennyiben, ezen a tudósok maguk is vitáznak. Bárkinek is legyen igaza, a katasztrófát jósolóknak vagy a szkeptikusoknak, mindenféleképp az „óvatossági elv” alkalmazásának van helye: hozzunk meg világszerte minden olyan intézkedést, mely a javíthatatlan károknak elejét veszi.
6/ A nacionalizmus és a vallási türelmetlenség. Ezt a jelenséget minden földrészen megtaláljuk a palesztinai-izraeli háborúskodástól kezdve, a szomáliai vagy szíriai polgárháborúkon keresztül, az India és Pakisztán között időnként kitörő villongásokig. Az identitáskép, a hazaszeretet, a vallásgyakorlás eltorzulnak, amikor egy nemzet, egy nép, egy törzs, egy vallási közösség (lásd a szunniták és a síiták közti gyűlöletet) veszélyben érzi magát, vagy a többiek fölé emelkedik, mások rovására terjeszkedni akar és önigazolása végett ideológiát is szerkeszt. A nacionalizmus, főképp ha vallási fanatizmussal társul, az összes kollektív érzelem közül a legfenyegetőbb konfliktusgerjesztő szenvedély, mely a legtöbb manapság dúló háború táplálóereje. A nacionalizmus lecsillapodása - mint azt a francia-német példa igazolja - évszázadokat igényel. Így van ez a vallásháborúkkal is. Európában a 16. században még természetesnek látszott, hogy egy katolikus és egy protestáns hatalom fegyverrel intézze érdekellentéteit.
7/ Az intézményesített egyenlőtlenségek. Noha elvben az egyenlőség egyetemes értéknek látszik, számos társadalomban a lakosság bizonyos csoportja megkülönböztetett, alsóbbrendű státuszban él és méltánytalan bánásmódban részesül, mert meghatározott osztályhoz, kaszthoz, etnikumhoz, nemzeti kisebbséghez, valláshoz tartozik. Indiában még létezik a kasztrendszer; egy iszlám országban nem jó kereszténynek lenni; az arabokat vagy a zsidókat hátrányok érhetik; stb.
A nők emancipációja sem valósult meg. Az emberiség fele különböző okokból (vallási, kulturális, ideológiai) súlyos diszkriminációtól szenved, és ez nem mától holnapra fog megváltozni.
8/ Diktatúra és demokrácia. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy a középkori városok virágzásától kezdve a demokrácia mint társadalmat kormányzó rendszer lassan kialakult és elterjedt. A 18. század végén az emberi jogokat ünnepélyesen kihirdették. A 19. század folyamán az általános és titkos választási rendszerek komoly teret nyertek. A 20. században a nők is szavazati joghoz jutottak. Az utóbbi évtizedekben újabb előretörés történt a Szovjetunió összeomlásával és Latin-Amerikában a katonai diktatúrák lehanyatlásával. Ám sok országban, a demokrácia formális marad, nem jár együtt a demokratikus kultúra megszületésével. Tudjuk, hogy a mentalitások és szokások átalakulása hosszú időt vesz igénybe és nincs visszaeséstől sem megóvva. Ugyanakkor másutt – főleg Afrikában, Ázsiában, az arab világban – diktatórikus, oligarchikus, kényuralmi rendszerek virulnak még. A visszataszító példák sora számos (lásd Zimbabwe, Észak-Korea, Szudán, Szomália, stb.).
A demokratizálódás tehát még állandó és fontos játszma marad.
9/ A posztmodern értékek térhódítása. Az 1960-1970-es években zajlott le Észak-Amerikából és Nyugat-Európából kiindulva egy mélyreható és gyors kulturális metamorfózis, mely először a fiatalság körében vert gyökeret, majd az idősebb generációkra is átragadt és a határokat is akadály nélkül átlépte. Ennek a mozgalomnak a középpontjában az Én szabadsága áll. Az egyéni jogok egyre újabb tereken érvényesülnek, még a közösség jogai rovására is. A szexuális élet korlátai leomlanak, a családok egysége egyre gyakrabban bomlik föl. A mozgás, az új keresése, a változás – a hűség, az állhatatosság, a megbízhatóság kárára érvényesülnek. Az élet és a halál manipulálhatók. A tudomány hatalma megengedi, hogy új életet „gyártsunk”, megfogamzott életet vessünk el (abortusz), az élet végét „megkönnyítsük” (eutanázia), a géneket megváltoztassuk, saját magunk határozzuk el, hogy nők, férfiak vagy mások legyünk.
Ez a posztmodern szemlélet és gyakorlat mellőzi az erkölcsi kérdésfölvetést. Nem az érdekli, hogy valami jó és helyes, hanem, hogy kivitelezhető-e, hasznos-e, hozzájárul-e az egyén kibontakozásához.
Jogosan meg lehet fogalmazni azt a gyanút, hogy hosszú távon nem lehet a társadalmat a posztmodern értékekre építeni, mert azok nem biztosítják az emberi együttléthez szükséges összetartó erőt, és dekadenciához vezetnek.
10/ Az értelemadás válsága. Minden nagy civilizációnak megvannak az „értelemteremtő”, „értéktermelő” alakjai és intézményei: hitvallások, egyházak, egyetemek, filozófusok, bölcsek, művészek, tudósok, stb. Ők adnak választ olyan örök kérdésekre mint „mi végett vagyunk a földön?”, „hogyan boldoguljunk életünkben?”, „van-e halálon túli lét?” stb. Sajnos nem ismerem eléggé a buddhizmus, az iszlám vagy a konfuciusi filozófia helyzetét ahhoz, hogy meg tudnám ítélni, mennyiben teljesítik értelemadó szerepüket. A marxizmus megszűnt mértékadó világnézet lenni.
A kereszténységnek egyetemes hivatása van („tanítsatok minden nemzetet”). Vonzóereje Európában megcsappant, az emberek látóhatára a földi életre szűkült össze. Másutt azonban élénk maradt. Nagy hátrány származik abból, hogy a kereszténység nem egységes, hanem több felekezetre szakadt. Igaz, hogy megindult az egyházak közötti ökumenikus mozgalom, de ez lelassult. A főleg dogmatikai és szokásbeli különbözőségek még nehezen leküzdhető akadályokat képeznek. Az előrehaladás itt is csak évtizedes vagy évszázados távlatokban várható.
mail: rezsohazy.rudolf@gmail.com Rezsőházy Rudolf
prof.em.Univ.cath. Louvain
