Rezsőházy Rudolf

            A történetírás a társadalomtudományok őse. A történészek elsőnek dolgoztak ki egy rendszeres módszertant és kritikai eljárást, melyek a múltról tanúskodó források fölhasználásával a tényeket, amennyire lehet, a valóságnak megfelelően mutassák be. Hogy ez a vállalkozás sikeres legyen, a történész személyisége döntő szerepet játszik. Valódi aszkézist várunk el tőle: emelkedjen érdekei, érzelmei, értékei fölé, hajoljon meg a tények előtt, legyen pártatlan.

Anonymus szobra

A múltról ugyanakkor olyanok is írnak és vitatkoznak, akiket nem a tárgyilagosság vezet, hanem valamilyen ügynek keresnek alátámasztást. A történelem így hatalmas ”argumentum-tárrá” válik, ahol mindenki megtalálja, amit keres.

             Ezt látjuk ma is, amikor az 1918-1945-ös korszakról, Horthy vagy más kiemelkedő politikus személyéről, Trianonról, a zsidók üldözéséről és a holokausztról, a magyar hadsereg szerepéről, esik szó.[1] A vitát eleve elferdíti és mellékvágányra tereli az a tény, hogy a vitázók ismerik az akkori események következményeit, míg a korabeli cselekvők nem tudhatták, hogy választásaik és tetteik mit vonnak maguk után. Mi tudjuk, hogy mi történt azután, amikor Horthy 1944 márciusában meghajolt a német megszállás követelése előtt; a kormányzó nem tudhatta, hogy mi jobb: az ellenállás, a lemondás vagy a beleegyezés. A dolgok ismeretében könnyű elítélni a bizonytalanságban lévő döntéshozót.

             Mióta világ a világ, a társadalmak építenek maguknak megfelelő történelmet. Mítoszok, legendák, elképzelt események születnek így egy uralkodóház eredetéről, egy hős győztes csatáiról, egy nép előkelő őseiről, stb. Egy különös példát ragadok ki: minden születő félben lévő nemzet megírja saját történelmét, melyben kimutatja függetlenségének és államalapításának szükségességét. Így volt ez a 19. században a németek és az olaszok esetében. Az egyesítés korában föllendült a történetírás, sok tekintetben kiváló munkák láttak napvilágot, melyek a létrejövő nemzetállamnak adtak legitimitást és identitást. Amikor az afrikai országok függetlenek lettek, nemcsak gyarmati sorsuk történetét írták meg, hanem a törzsi tradíciókból kiindulva olyan messze mentek vissza a múltban, amennyire csak lehetett.

             Különösen érdekes Belgium esete. 1830-ig a mai ország területén különféle hercegségek, grófságok, városi önkormányzatok uralkodtak, melyek különböző nagyhatalmaktól függtek: a német-római császárságtól, a spanyol királyságtól, a Habsburg birodalomtól, Napóleontól, a holland királyságtól. A nagy történész, Henri Pirenne hét kötetes mestermunkájában Belgium 1830-ban belépett az önálló államok sorába, és a múlt minden szakasza egy vagy több építőkővel járult hozzá, hogy ez az esemény bekövetkezzék. A rómaiaktól kezdve az egész múlt értelmét az 1830-as függetlenség adja.

             Néhány évtized óta a történelem politikai fölhasználása új gyakorlattal gazdagodott: a bocsánatkéréssel. Elvárandó, hogy egy közösség, mely egy másiknak súlyos kárt okozott, ezért bocsánatot kérjen.

             Néha az aktus hosszú ideig várat magára. II. János Pál pápa egyik latin-amerikai útja alkalmával 500 év után kért bocsánatot a kontinens őslakosságától mindazokért a kegyetlenségekért, melyeket a keresztény hódítók követtek el. XVI. Benedek és Ferenc pápa nem vártak ennyit, hogy bocsánatot kérjenek a pedofil papokért. A németek ismételten hangoztatták felelősségüket a holokauszt elkövetésében. A törökök azonban nem hajlandók elismerni bűnösségüket az 1915-ös örmény mészárlásokban, pedig ez az EU-hoz való csatlakozásuknak egyik előfeltétele…

             A történeti bocsánatkérés nemcsak erkölcsi tett, hanem politikai eszköz is. Két különös vonása van. Az egyik, hogy mások az elkövetők és mások a bocsánatkérők, mások a sértettek és mások a megbocsájtók. Ha ugyan van megbocsájtó. Előfordul ugyanis, hogy a bocsánatkérést megkövetelik, de nem bocsájtanak meg. Ez is politikai húzás: így az elkövető morálisan adós marad. Beleépült bűntudata függő helyzetben tartja.

             A másik különlegesség abban áll, hogy az üldözöttekkel szemben a kollektív felelősség elve érvénytelen. Nem szabad az örményeket és bármely más közösséget egészükben vádolni és elítélni (ezért nem beszélhetünk cigánybűnözésről). Ám ugyanakkor a bocsánatkérők egy közösség nevében beszélnek, noha ebben az esetben sincs kollektív felelősség. Vannak pedofil papok, de sem a papság, sem az egyház egészében nem vádolható ezzel a szexuális elhajlással.

 A történelem nem arra való, hogy érveket merítsünk belőle politikai harcaink megvívásához. Tanulságai és nemes haszna mégis van: megmutatja honnan jöttünk, miképp váltunk azzá, amik vagyunk. Mint egy mondás állítja: aki nem ismeri a történelmet arra ítéltetik, hogy hibáit ismét elkövesse.

 mail: rezsohazy.rudolf@gmail.com                           Rezsőházy Rudolf

                                                                       prof.em. Univ.cath. de Louvain

[1] Romsics Ignác szerkesztésében tíz történész Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről (Osiris, 2005) című könyvben végez kiváló helyreállító munkát.