Káin és Ábel óta – fivérek és nővérek, férjek és feleségek, szomszédok, törzsek, különböző társadalmi csoportok és osztályok, vallások, nemzetek… között konfliktusok alakulnak ki, valahányszor az érdekeltek ellentétes célokat követnek vagy összeférhetetlennek bizonyulnak. Minden, ami ritka és vonzó – nyersanyagok, pénz, hatalom, presztízs, területek birtoklása, stb. – harcot szíthat. A felek a legkülönfélébb eszközöket mozgósítják, hogy az összecsapásból győztesen kerüljenek ki, a szóváltástól kezdve a vérontásig. A dolgok nem véletlenül történnek. A konfliktusoknak is van logikája.

Fotó: Jack Guez / AFP/Index

A nyári szezon viszonylagos lecsendesülésében minden nap kapunk friss híreket két nyílt háborús konfliktusról. Az egyik színtere Gáza, a másiké Ukrajna keleti tartományai[1]. A helyzet megértéséhez a történelmi megközelítés látszik a legmegfelelőbbnek.

            A 19. században alapított cionista mozgalom fejlesztette ki egy palesztinai zsidó állam gondolatát. Így akarták az alapítók a zsidó kisebbségeket az antiszemitizmustól, az üldöztetésektől és az időnként kitörő pogromoktól megvédeni. Az álom 1947-ben valósult meg, amikor az Egyesült Nemzetek közgyűlése kijelölte a független zsidó állam határait.

            Először 1975-ben jártam Izraelben. Egy haifai kollégám hívott meg, aki azelőtt az én egyetememen töltött egy szemesztert. Sok mindenbe nyertem betekintést. Többek között egy hetet töltöttem a Kfar Hahoresh nevű kibucban, melyet magyar zsidók alapítottak 1946-ban. Tessék elképzelni, hogy Názáretből kilépve beléptem ebbe a kibucba és ettől kezdve Jézus földjén magyarul érintkeztem majdnem mindenkivel.

            Abban az időben szimpátiával kísértem az izraeliek országépítését. Méltányosnak véltem, hogy a szörnyű pusztítások után a zsidók saját hazára találjanak.  Kétségtelennek tűnt, hogy az uralmuk alá került tájakat fölvirágoztatták. A környező arab államok négy háborúban igyekeztek Izraelt a térképről letörölni… sikertelenül. Hadseregük bravúrjai tovább igazolták az országot körülvevő rokonszenvet.

            Ez az érzelem azonban megváltozott, amikor az izraeliek terjeszkedni kezdtek, átlépték 1967-es határaikat, új telepeket alapítottak és minden provokációra aránytalanul súlyos fegyveres megtorlással válaszoltak. Paradox módon manapság Izraelben több zsidó hal meg agresszió révén, mint az egész világban összesen. A kormányon jobboldali és vallási ultra erők ülnek, melyek bezárkóztak minden béketárgyalás és kiegyezés előtt.

A hivatalos palesztin vezetés Mahmud Abbas-szal az élén hajlékonyabb vonalat képviselne, de a szélsőséges palesztinokat tömörítő Gázában székelő Hamász-mozgalom csak a zsidó állam megsemmisítésével elégedne meg. A helyzetből tehát nem látszik kiút.

A palesztin-izraeli ellenségeskedés valójában a nemzetközi konfliktusok legnehezebben kezelhető válfajához tartozik. Két nép ugyanarra a területre tart igényt, mert sajátjának tartja. Izrael a történelemre hivatkozik, a zsidók ígéret-földjére. A palesztinok ugyanezt a földet magukénak tartják egyszerűen azért, mert emberemlékezet óta ott élnek. Mindkét nép nemzeti létében érzi magát fenyegetve. Nemcsak a birtoklás a vita tárgya, hanem mindegyik fél kiléte, identitása, létbiztonsága is. Amikor a tét ilyen mindent magába foglaló, az emberek készek élet-halál harcot vívni.

Voltak azonban államférfiúi nagysággal és bátorsággal rendelkező vezetők, mint az egyiptomi elnök Anuar El-Szadat és az izraeli miniszterelnök Ytzak Rabin, akik igyekeztek a zsákucába jutott helyzetet megváltoztatni és egyességre jutni. Mindketten életükkel fizettek, mert ki akartak törni a konfliktus logikájából. A béke nem lehetséges, ha mindegyik félnél található egy hajthatatlan frakció, mely mindenre kész, hogy a kiegyezést lehetetlenné tegye.

A történelem azonban szolgál példával arra is, hogy a kikerülhetetlennek vélt konfliktusok megoldhatók. Franciaország és Németország századokon át minősültek örökös ellenségeknek. Míg a franciák voltak többen, a XIV. Lajosok és a Napóleonok pusztítottak német földön; amikor az erőviszonyok Németország javára billentek, a Bismarckok és a Hitlerek Franciaország kárára építettek ki világhatalmat. A II. világháború után mindkét részről olyan bölcsek kerültek az élre mint Schuman és Adenauer, akik fölismerték, hogy a versengésnek már nincs értelme, és hogy az új Európát a németek és a franciák kibékülésére és együttműködésére kell építeni. 

Egy másik példa talán még meggyőzőbb, Dél-Afrikáé. Ott az apartheid-rendszer dívott, mely biztosította a fehérek uralmát a feketék fölött. Itt is akadt két kivételes ember: Nelson Mandela, aki a feketék emancipációs küzdelmét vezette és Frederik De Klerk, aki bátran fölhagyott az elnyomás módszereivel és tárgyalások útján dolgozta ki Dél-Afrika új politikai rendszerét.

Hasonló fejleményekre a Közel-Keleten pillanatnyilag nincs remény. A nemzetközi nyomásnak sincs hatása. Amíg az Egyesült Államok nem lép közbe, hogy a felekre megoldást kényszerítsen a horizont sötét marad

                                                       *

Ami az ukrán problémát illeti bebizonyosodott, hogy a Szovjetuniónak nem sikerült több mint hetven év kommunista uralom után egy „szovjet embert” kialakítania. A birodalom összeomlása után létrejövő önálló államok nemzetekre épültek. Így történt ez Ukrajnával is. A probléma onnan keletkezett, hogy az új államok határai egybeesnek a fölbomlott szovjet állam belső, adminisztratív határaival. Ukrajna esetében ez azt jelentette, hogy az ország nyugati részét ukrán érzésű emberek lakják, míg a keleti tartományok valamint a krími félsziget orosz nyelvű és Oroszországhoz vonzódik.

A konfliktus tétje tehát a vitában forgó területek hovatartozása. Pillanatnyilag még a fegyverek beszélnek. A békés megoldás esélye még nem rajzolódott ki. A helyzetet komplikálja, hogy a hatalmak általában irtóznak a határmódosításoktól. Az 1954-ben Hruscsov által meghúzott adminisztratív határokat a nyugati vezetők a nemzetközi jog által garantált határoknak tekintik, és így nem ismerik el, hogy Oroszország a krími félszigetet bekebelezte. Így egy alapvető elv sérül meg: a népek önrendelkezési jogának elve. Ha ezt az elvet vennék a probléma megoldásának alapjául, a kérdés rendeződhetne. Ez az út azonban nem járható, mert az a fél, melyet egy népszavazás területi veszteséggel sújtana (ebben az esetben Ukrajna) inkább erőszakhoz folyamodik, mintsem hogy területéből akár csak egy parcellát is átengedjen.

Mellékesen fölmerül egy kérdés: miért vesz részt a konfliktusban az Európai Unió Ukrajna mellett arra számítva, hogy Moszkvát gazdasági szankciók bevezetésével meghátrálásra kényszerítheti? Minthogy Moszkva hasonló eszközökhöz folyamodik, az eredmény mindkét fél számára káros, és ellentmond a keleti nyitás meghirdetett politikájának. Lehet, hogy Putyin valamint az ukrajnai orosz szakadárok nem ébresztenek föl különösebb népszerűséget, de Európának nem érdeke, hogy nagy keleti szomszédjával a kapcsolatait hosszú időre megrontsa.

mail: rezsohazy.rudolf@gmail.com                                      Rezsőházy Rudolf

                                                                                  prof.em.Univ.cath.de Louvain

[1] Ez nem jelenti azt, hogy másutt mindenütt béke uralkodnék. Líbia, Szomália, Irak, Szíria, Afganisztán, Szudán, Libanon…forronganak.