HOFFMANN TAMÁS
Nyugtalanító nemcsak a kelet-európai térség jövője, de a nemzetközi jogrend szempontjából is, hogy Oroszország – úgy tűnik – elfogadhatónak tartja a nemzetközi jog legalapvetőbb normájának félre tételét.
Forrás: AP hírügynökség
Oroszország és Ukrajna között nemzetközi fegyveres konfliktus áll fenn legkésőbb azóta, hogy Oroszország magához csatolta a Krím-félszigetet. Ebben a konfliktusban egyértelműen Oroszország követett el agressziót Ukrajna ellen. A legutóbbi hírek, melyek szerint orosz fegyveres erők tagjai harcolnak Délkelet-Ukrajnában a szakadárok oldalán, csak megerősítik ezt a tényt. Mindez azzal fenyeget, hogy ha a nemzetközi közösség nem cselekszik időben és határozottan, akkor visszatérhetünk abba a korba, amikor még az államok közötti erőszak alkalmazása szuverén előjog volt.
Alig több mint száz évvel ezelőtt, 1902 és 1903 során, brit, német és olasz hadihajók blokád alá helyezték és bombázták Venezuela kikötőit, hogy így kényszerítsék a dél-amerikai államot az adósságtörlesztés folytatására. A nemzetközi jog ekkor még néhány formai előírás kivételével, mint pl. a hadüzenet vagy ultimátum küldése, semmilyen akadályt nem gördített az elé, hogy az államok diplomáciai konfliktusaikat fegyveres erővel rendezzék.
A XX. század folyamán azonban a nemzetközi közösség egyre inkább eltávolodott ettől az állásponttól és fokozatosan az államok közötti fegyveres erőszak korlátozására törekedett. A második világháború példátlan pusztításai és különösen a nukleáris fegyverek megjelenése világossá tette, hogy egy esetlegesen kitörő új világméretű konfliktus már az emberiség elpusztításával fenyegetne. (Ezt Einstein szellemesen úgy foglalta össze, hogy „Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztos, hogy botokkal és kövekkel.”) Éppen ezért a létrejövő új világrend központi szabálya az államok közötti erőszak szigorú tilalma lett. Az ENSZ Alapokmány előszava ennek megfelelően már az első mondatban leszögezi, hogy az Egyesült Nemzetek népei megmentik a jövő nemzedékét „a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak rá kimondhatatlan szenvedést”. Az Alapokmány 2. cikk 4. bekezdése pedig előírja, hogy:
„A szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más állam területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az ENSZ céljaival össze nem férő bármely más módon megnyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniuk kell.”
A második világháború óta persze az államok közötti erőszak nem szűnt meg teljesen, de a nemzetközi fegyveres konfliktusok száma jelentősen csökkent. Az erőszak elsősorban szövetségeseken keresztül, „proxi háborúk” formájában valósult meg, amennyiben mégis nyílt fegyveres beavatkozásra került sor, az érintett államok kivétel nélkül arra hivatkoztak, hogy fegyveres akcióikat a nemzetközi jog szabályaival összhangban folytatják, általában önvédelemből, vagy a másik állam politikai vezetőinek beleegyezése alapján. Ennek megfelelően egy másik állam területének elcsatolására, annektálására is csak kivételes esetben került sor és ezekben a szituációkban az államok jellemzően elutasították ennek elismerését, így például amikor 1990-ben Irak elfoglalta és magához csatolta Kuvaitot, biztonsági tanácsi határozat szólította fel az ENSZ tagállamait, hogy ne fogadják el az annexió jogszerűségét.
Megállapítható tehát, hogy ugyan még távol vagyunk attól, hogy a farkas és a bárány együtt legeljen, de a nemzetközi jogi szabályozásnak is köszönhetően az államok közötti (nyílt) erőszak a főszabályból egyre inkább kivétellé kezd válni, ami az államok döntő többsége számára egyértelműen előnyös. Éppen ezért nyugtalanító nemcsak a kelet-európai térség jövője, de a nemzetközi jogrend szempontjából is, hogy Oroszország – úgy tűnik – elfogadhatónak tartja a nemzetközi jog legalapvetőbb normájának félre tételét. A Krím-félsziget annektálása és orosz katonai erők megjelenése Délkelet-Ukrajnában azt mutatja, hogy a Putyin-kormányzat a nyílt katonai erőszakot is hajlandó alkalmazni a geopolitikai konfliktusok rendezése érdekében. Ebben a szituációban a nemzetközi közösségnek egységesen kellene elítélnie az orosz lépéseket és szükség esetén szankciókat bevezetni, különben az államok közötti erőszak tilalmának erodálódása véglegessé válhat.
A szankciók gazdasági hátrányai, vagy egy „etnikailag igazságos” határ megvonásának látszólag akár szimpatikus gondolata nem feledtetheti el velünk azt, hogy milyen hátrányokkal fenyeget a kiszámítható, minden államra egyformán kötelező jogi szabályozás megszűnése. Nem biztos, hogy vissza szeretnénk hozni a XIX. századi állapotokat, ami az erősebb államok korlátok nélküli beavatkozásaihoz vezethetne. Márpedig nem mindig az erősebb oldalán áll az igazság…
Nem gondolom ugyanakkor azt, hogy az ukrán válság kezelése pusztán a nemzetközi jog szabályainak betartásával rendeződhet. Az erőszak tilalmának betartása nem oldja meg az évtizedes (sőt inkább évszázados) konfliktusokat, azt csupán az érintett felek megállapodásával lehet rendezni. A nemzetközi jog nem csodaszer, ami megoldást kínál a világ problémáira, de legalább kijelöli azt a játékteret, amin belül békés úton rendezhetjük konfliktusainkat.
