Hörcher Ferenc

Amikor a magyar határon túl háború dúl, különösen vigyázni kell rá, hogy még ez a látszat se keletkezhessen.

  Orbán Viktornak bejött az a stratégia, amelynek lényege, hogy folyamatosan konfliktust generál, ezzel ő határozza meg a napirendet, és a konstans vészhelyzetre hivatkozva képes hátországát maga mögött egyesíteni. Ezzel kezdte annak idején Gyurcsánnyal szemben, és ezt a stratégiát követte az Európai Unióval folytatott hadakozás során is. Tehát mind a belpolitikában, mind a külpolitikában kifizetődőnek bizonyult (legalábbis rövid távon) ez a konfrontatív politikai felfogás. Megkönnyítette ezt a cselekvési irányt, hogy belföldön magát morálisan teljesen lejárató erők álltak vele szemben, és a Brüsszellel vívott csatában ügyesen tudta támogatói korábbi, Moszkvával szembeni ellenérzéseit felébreszteni. Arról se feledkezzünk meg, hogy a kommunizmussal szemben igencsak megengedő európai képviselők és bürokraták a magyar választók jó része számára morálisan szintén nem elfogadható.

Ám az utóbbi időben több olyan ellentétet is szított a miniszterelnök, amelyből nem lehet és nem is szabad győztesen kijönni. Ilyennek tekintem az emlékmű ütközetet, melyet a Holokauszt 70. évfordulóján nyilván nem nyerhetett meg a kormány, s mely a lehető legrosszabb emlékeket eleveníti fel a magyar közgondolkodásban, és ahelyett hogy gyógyítana, sebeket tép fel, és az emlékezők önérzetét sérti.

És ilyennek tekintem az Amerikával szemben nyitott frontvonalat, mely szintén teljességgel értelmezhetetlen küzdelem rémét vetíti előre. Hiszen a volt szovjetzóna országai számára mégiscsak Amerika volt a remény arra, hogy egyszer leomlik a vasfüggöny, s feltehetőleg Washington nélkül ez nemigen történhetett volna meg a most élő generációk életében. Tagjává váltunk a NATO-nak, ily módon Amerika formálisan is a szövetségesünk. S ne feledjük, Európa globális helyzetét csakis egy Amerikához közeli, atlantista politikával őrizheti meg.

Nincs tehát sem morális oka az ellentétnek, sem politikai-gazdasági racionalitása. Arról most nem beszélek, hogy milyen erőkülönbség van a két ország között, tehát hogy vajon megnyerhető-e egy presztízscsata az USÁ-val szemben.

Felvethető persze, hogy a baráti országokkal szembeni kémkedésen kapott Amerika maga sem a legbarátságosabb oldalát mutatja Európa felé. Elképzelhető tehát, hogy a Snowden-jelentés Magyarországgal kapcsolatos információi adják az ellenséges beállítódás alapját. Ám a mindig példaként hivatkozott Németországtól nyugodtan tanulhatnánk e tekintetben: Angela Merkelt személyesen is sérthette a lehallgatási ügy, de egy percig nem árult el személyes megbántottságot, és diplomáciáját vaskövetkezetességgel, ám nem olyan meggondolatlanul alakította, mint a magyar fél. Pedig nyilvánvaló, hogy Németország nemzetközi elfogadottsága nem is hasonlítható Magyarországéhoz.

Orbán Viktornak van egy morális aduja, amikor Európával szemben kettős mércét emleget, és a posztkommunizmus ügyében azzal vádolja a kontinens elitjét, hogy nagyon is elnézőek. De a Navracsics-meghallgatás ékes bizonyítéka annak, hogy Európában is sokkal megfontoltabban kellene fellépnie. Bár kétségtelen, hogy Orbánnak igenis van tekintélye azok szemében, akik meglehetősen kritikusan viszonyulnak az EU-hoz – ám a politikai „posszibilitását” nem szabadna elveszítenie!

És még ehhez képest is más megítélés alá esik az Egyesült Államok. Aligha képzelhető el olyan sikeres magyar külpolitika, amelynek listáján USA az ellenség/ellenfél kategóriájába kerül. Mint ahogy nem vall józan megfontolásra az, hogy a magyar diplomácia hagyja, hogy az amerikaiakban olyan kép rajzolódjék ki, hogy Magyarország ilyen-vagy olyan okokból még sem baráti ország.

A jobboldalnak a rendszerváltás óta nem sikerült konzekvens Amerika-politikát megrajzolnia. Ez a konfliktus lehetőséget ad arra, hogy a bilaterális viszonyt illetően és a közös együttműködések területén is újraépítsük ezt a kapcsolatot.

Arról nem beszélve, hogy csakugyan mindent meg kellene tennie a kormánynak azért, hogy a korrupciónak még az árnyéka se vetülhessen rá. A győztes erejét az mutatja ugyanis, hogy nem akarja túlnyerni magát, és képes az önkorlátozásra is. A miniszterelnök államférfiúi nagyságát pedig az igazolja, ha képest megálljt parancsolni saját tábora zabolátlan, a törvényességen is átlépő erőinek.

Itt az ideje tehát a lehiggadásnak, s a józan, pragmatikus, tehát önmérsékletről árulkodó politika érvényesítésének – külpolitikában Amerikával, Európával, idehaza pedig a táboron belüli erőkkel, s a legyőzöttekkel szemben is.

kép: Condoleezza Rice volt amerikai külügyminiszter és Orbán VIktor, Ronald Reagan szobrának avatásánál. AP Photo/Bela Szandelszky