„A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Ezek statisztikája az ország legérdekesb része. Nem termékeny lapány, hegyek, ásványok, éghajlat stb. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja.”
SZÉCHENYI GLORIFICATIÓJA.
Than Mór rajza után. Ernst Lajos úr birtokában.
A modern magyar konzervativizmus mozgalma részben Széchenyi István reformjavaslataira válaszul, részben a reformellenzékkel, elsősorban Kossuthtal szembeni kritikája hatására bontakozott ki. Tehát a nem túlságosan jelentős hazai hagyományelvűség alapítóatyja és első ellenfele is a legnagyobb magyar volt. Ezért terméketlen az a vita, amely Széchenyi ideológiai besorolása körül forog. Ahelyett, hogy egyetlen politikai felfogás kalodájába zárnánk, leghelyesebb őt olyan szuverén politikai személyiségként kezelni, akinek gazdag gondolkodásából majd minden politikai oldalnak volt és van tanulnivalója, s az okosabbak mindenkor tanultak is belőle.
Idézetünk azt a fogalmat fejti ki, mely talán a legismertebb Széchenyi fogalomkészletéből. A tudományos (vagy kiművelt) emberfő kérdését gyakorlatilag már a Tudományos Akadémia létrehozására tett látványos diétai felajánlásában (1825) is felvetette, elméletileg pedig a Hitelben (1830) olvasható fejezetben fejtette ki.
Az elgondolás, mely a nemzeti hatalom letéteményeseként kezeli a „közértelmességet”, arra a latin mondásra vezethető vissza (scientia potentia est), mely állítólag Baconnál jelenik meg többé kevésbé felismerhetően először (scientia potestas est), s aztán Thomas Hobbesnál válik explicitté. Bacon 16. századi brit humanista tudós volt, filozófus és államférfi, akinek kétféle érdeklődési körét köti össze a kifejezés. A tudás megszállottjaként a tudományos forradalom elindítója, politikusként főügyész és lordkancellár, sőt egy egész rövid ideig Anglia régense is volt, s államférfiként elsősorban a király és a parlament közötti csatározásokat próbálta csillapítani. Bár bukását a korrupció bizonyítottnak tekinthető gyanúja okozta, életműve maga ékes bizonyítéka annak, hogy a tudomány politikai befolyásszerzésre, mi több, a politikai helyzet javítására is alkalmassá teheti birtokosát.
Bacon mellett a másik kora modern szerző (szintén brit és szintén tudós ember), akit e kifejezéshez köt a hagyomány, Thomas Hobbes, aki Bacon titkáraként működött egy ideig, s jó fél évszázaddal mesterét követve utalt tudás és politikai hatalom összefüggésére. Az, hogy a tétel épp Hobbesnál válik explicitté, jól mutatja, hogy nem elvont összefüggés, hanem a hatalom természetének értelmezése során természetesen adódó belátás, mely a gyakorlati problémák kezelésénél is fontos.
Széchenyi f anglomániáján keresztül is eljuthatott az elképzelésig, amely más formában azonban már szerepelt az Ószövetségben („A bölcs férfiú erős, és a tudós ember nagy erejű.” /Példabeszédek, 24.5./, s az antik latinok között is népszerű közmondás volt. Számára azért válhatott különösen fontossá, mert abba a korai programjába, amely nem az udvarral szembeni konfrontációra épült, hanem a gazdasági felemelkedést tűzte célul, jól illeszkedett. De már ebben a korai fogalomban is tetten érhető Széchenyi kétirányú kritikája, vagyis a vármegyei nemesi-nemzeti ellenzék tanulatlanságának bírálata éppúgy, mint a Habsburgoknak a korábbi generációk felvilágosító politikáját feledő újabb, autokratikus és szellemtelen kormányzásának nehezményezése.
Azt, hogy egy korszerű konzervativizmus számára ma miért érvényes az összefüggés, a „soft power” kategóriája magyarázhatja. A kifejezést újabban Joseph Nye, a Harvard Egyetem tudósa tette népszerűvé. Ám a gondolatnak, hogy nem csupán pőre erőszakkal lehet rávenni valakit valamire, mely a nemzetközi kapcsolatokban mára igencsak elterjedté vált, megvan a maga előzménye úgy a görög filozófiában (gondoljunk Szókratész befolyására), mint a keresztény hagyományban, vagy a keleti vallásokban – ahogy az megnyilvánult Gandhi erőszakmentes szabadságmozgalmában.
A tudás által biztosított karizma, autoritás, végső soron pedig hatalom olyan belátás, amelyet a modern politika művelői nem hagyhatnak figyelmen kívül. Különösen nem akkor, ha magukat konzervatívként határozzák meg, vagyis nem gondolkodnak a politikai viszonyok erőszakos és hirtelen megváltoztatásában, hanem az erkölcsileg is védelmezhető kívánatos célokat lassan és fokozatosan próbálják elérni. A kiművelt emberfők számának szaporítása ugyanis kifejezetten hosszú távú program, mely igen sok befektetést igényel – ám megtérülése majdnem bizonyosra vehető, ahogy azt az ázsiai kis tigrisek vagy India példája éppúgy bizonyítja, mint a skandináv modell. Az ilyen értelemben vett tudomány persze nem elvont bölcsesség lesz, hanem nagyon is gyakorlati természetű – a józan ész kiművelését jelenti.
