Rezsőházy Rudolf

Nem könnyen botránkozom meg, de megrökönyödtem, amikor olvastam Simicska Lajos úr kijelentéseit miniszterelnökünkről, Orbán Viktorról. A csalódás és a harag nem hatalmaznak föl senkit, hogy ocsmány szavakat használjon, ordináré módon viselkedjen, mást becsületében sértsen. 

Milyen az az ember aki így elragadtatja magát? Mi fészkel a lelke mélyén? Úgy látszik, hogy a gyűlölet uralkodik el rajta, agresszívvá válik, és ha a tettlegességet el is kerüli, obszcén kifejezésekkel dobálózik, melyeket arra szán, hogy fájdalmat okozzanak.

A káromkodás főleg három témakörből meríti szavait: a szexualitás, a vallás és a család. Három olyan terület, melyet tisztelet, mély érzések, fennkölt érzelmek, tabuk öveznek. A nemi szervek, a nemi aktus testünk legintimebb régiójához tartoznak. Isten, Szűz Mária, a mintaszerű életet élők a szentség, a magasztosság birodalmát képezik. A családban az anya, az apa mindenkinek első szeretetköréhez tartoznak. Amikor a spanyol valakit „hijo de puta” vagy „hijo de cura” (kurva fia, pap fia) címmel illet, akkor becsmérlésében nemcsak származására utal, de egyesíti a szexualitás, a vallás és a család tárgykörét.

            Miért káromkodnak az emberek (főleg férfiak, de ma már a nők is kitesznek magukért)? Néha azért, mert tehetetlenek. Néha azért, mert idegesek. Néha azért, mert a düh kicsordul belőlük. Egyeseknek a káromkodás megkönnyebbülést okoz: „Jól megmondtam neki!” – tesznek pontot a sértegetés végére. Másoknál a mocskos szavak a szókincs szegénységéről tanúskodnak vagy beszédstílusuk egyik alapvonása lett.

            Az illetlenségnek vannak határai. Hogy mit lehet és mit nem szabad mondani, ez nagyban függ a társadalmi ellenőrzés tiltó erejétől. Ez kultúrkörök és miliők szerint változik. Ha egy illető bizalmasok vagy cinkostársak között van, nem fékezi magát. Az anonim környezet is bátorítja a durvaságot. Az interneten megfogalmazott véleménynyilvánítások vagy a telefonos beszélőműsorok nyelvezete különösen trágár lehet. A rádiós vagy televíziós viták már udvariasabban zajlanak, mert az ellenfél szemtől-szemben van, és a közönség jelenléte is csillapító hatást fejt ki. Persze ez nem zárja ki, hogy egyik (vagy mindkettő) fél ne veszítse el az önuralmát.

            A politikai aréna különösen csábító a trágár beszéd kibontakozására. Minthogy a versengés egyik eszköze az ellenfél befeketítése, kígyót-békát lehet kiáltani személyére, családjára, tevékenységeire, becsületességére. Vannak méltóságteljes fölvonulások, de a tüntetések jelszavai gyakran becsmérlőek. Manapság igen divatos és elterjedt az „Orbán takarodj!” fölhívás. Olyan országokban, ahol az ellenzék hangulata nem olyan túlfűtött és intoleráns mint hazánkban, a kormányfőtől azt követelnék, hogy mondjon le. A „takarodj!” kiáltás lábatlankodó kutyát vagy torkos macskát hesseget.

            A politikai beszéd minősége már csak praktikus okokból is fontos. Egy valóban demokratikus kultúrával áthatott rendszerben minden párt koalícióra léphet minden más párttal. A pártok közti ideológiai és programbeli különbségek nem lehetnek áthidalhatatlanok. A közbeszédnek és a vitáknak olyan stílusúnak kell lenniük, amely nem akadályozza meg, hogy a felek egy heves vita után ne ülhessenek le együtt vacsorázni. Az obszcén támadások ellen a leghatásosabb magatartás: a tartózkodás. A csönd. Civilizált párbeszédre nincs esély. A bírósághoz való fordulás az esetnek csak hangszórót ad. A hasonló hangvételű feleselés pedig azt jelenti, hogy a sértett fél a támadó szintjére süllyedt.

            Itt jelenik meg az illemkódex fontossága. Írott, de még inkább íratlan szabályok határozzák meg, hogy mit lehet, mit nem lehet, mit szabad és mit nem szabad tenni és mondani. Az etikett és a protokoll talán merevítik magaviseletünket, de üdvös mederbe terelik az emberek közötti kapcsolatokat, önfegyelemre késztetnek. A formalitásoknak is van egy bizonyos esztétikája. Az előzékenységnek, a kézfogásnak, a megszólítási formáknak (Uram, Hölgyem, képviselőtársam) megvan a maguk esztétikája.

            Mindez nem képmutatás, hanem egy finomabb art de vivre, életművészet. Azonban ne keverjük össze az erkölccsel. Aki elegánsan meghajol, talán szívében rosszindulatot táplál irányunkban. De az illem betartása kordában tart és megkönnyíti a társadalmi érintkezések létrejöttét és lebonyolítását.

            A csúnya szavak használatát csak a szellemesség engedélyezi, néha még tanácsolja is. Napóleon véleménye Talleyrandról – aki minden rezsimet túlélt és minden hatalmat kiszolgált – ez volt: „Selyemharisnyában egy rakás sz….” Az ítélet pontos és találó volt. Egy derék öreg kiskun paraszt bácsi, aki gyerekkoromban szívesen mesélt nekem az isonzói fronton megélt első világháborús élményeiről, így összegezte véleményét: „Tudja Rudika, az a háború olyan vót, hogy a nyíves kutya se b… olyat!” Remélem, hogy nem botránkoztattam meg a tisztelt Olvasót, de nem ismerek történészt, aki ilyen tömören és frappánsan fejezte volna ki négy év szörnyű szenvedéseit.

mail: rezsohazy.rudolf@gmail.com                                      Rezsőházy Rudolf

                                                                                  prof.em. Univ.cath. de Louvain