theironladymovie.co.uk

KRITIKA

Három nő: egy rendező-, egy író- és egy színésznő. Plusz a brit- és a világtörténelem. Kritikánk a Margaret Thatcher politikai pályáját feldolgozó A Vaslady című filmről.

Politika alulnézetből. Egy öregasszonyt kísérünk rögös útján az elmúlás felé. Emlékeibe kapaszkodik, rég eltávozott férjével perel. S közben az emlékeivel küzd. Ezt a százszor elcsépelt dramaturgiai megoldást választotta Abi Morgan, A Vaslady forgatókönyvírója. Igazat kell adnom David Cameronnak, Thatcher asszony utódjának a kormányfői poszton, aki szerint hibás volt e választás. A Phyllida Lloyd által rendezett angol film ugyanis egy nagy tekintélyű kormányfőt megalázó helyzetben, betegen és gyámoltalanul ábrázol. Élő személyről forgatott filmről van szó, s ez bizony releváns morális problémát vet fel: mit lehet kezdeni egy még köztünk élő emberrel a róla szóló történetben, a filmvásznon. Főleg ha egy asszonyról van szó. S ráadásul olyan személyről, aki országa sorsát döntő mértékben határozta meg.

Bizonyos értelemben e választással nők mondanak ítéletet egy nő fölött. De persze kár lenne pusztán gender kérdéssé egyszerűsíteni a problémát. Főleg, mert ha ettől a dramaturgiai tévedéstől eltekintünk, egyáltalán nem rossz film A Vaslady. Az angolok értenek az életrajzi filmekhez. És értenek a politikai tematikához is. S nagyon értenek a kettő összekapcsolásához. Nekem bejött A királynő is, A király beszéde is. De a műfaj csúcsa számomra mégiscsak a Gandhi volt – nyilván fiatal voltam még, és idealista, amikor bemutatták. És persze a Kádár-rendszer szürke végnapjait éltük, amikor egyszer csak egy hiteles politikussal találkoztam – igaz, a filmvásznon. Csoda-e, ha aztán Oxford felé vettem az irányt, s politikával kezdtem foglalkozni?

Oxfordban tanult Margaret Thatcher is, aki Gandhi és Churchill mellett talán a harmadik nagy alakja a huszadik századi brit politikatörténetnek. Meglehetősen alulról kapaszkodott fel odáig, s egyszerű származását (egy fűszeres lánya volt) soha nem tagadta meg. Mi több, erre építette egész politikai filozófiáját, sőt életbölcseletét is. A film érzékletesen ábrázolja, hogy a háború után önerejéből vállalkozását, s vele magát és családját is újra felépítő apja példája lebegett Margaret szeme előtt miniszterelnökként is. És a brit történelemben a kispolgári-polgári vállalkozások valóban szerves részét képezik a nemzeti öntudatnak, tehát ennyiben valódi konzervatív értéknek számítanak.

Thatcher és Reagan tárgyalnak wikimedia.org

Ezért izgalmas az a konfliktus, ami a konzervatív politikai elit és a későbbi miniszterelnök között zajlik, tulajdonképp az egész történetet végigkísérve, s melynek bizony erős társadalmi nemi és osztálytöltete van. Mert az Egyesült Királyság mind a mai napig osztálytársadalom. Annak minden előnyével és hátrányával együtt. Kétféle konzervativizmus vitájának lehetűnk tanúi, a tősgyökeres Tory ideológia csap össze a vásznon a szabadságszerető gazdálkodó polgári mentalitással. 

A film szerint Thatcher legfontosabb karakterjegye, hogy nem ijed meg a konfliktusoktól. Sőt. Mintha ebben éledne fel igazán. Saját minisztereit és párttársait gyávázza, amikor azok nem vállalnak fel valamilyen politikai összecsapást. Zsigerileg érzi, hogy a politika természeténél fogva agonisztikus jellegű. Szinte ki van éhezve a háborúra – s meg is kapja, vagy még inkább meg is csinálja magának. A Falkland-háború úgy kellett neki, mint egy falat kenyér. Hisz a hősiesség nagy brit hagyományát ébreszthette fel általa, a nemzeti büszkeséget, amely minden nemzetben ott szunnyad, de a brit oroszlán nem is titkolja. És példát mutat arra, hogy Európa nem a nemzetek tagadása, hanem azok közös sorsa, történelme – háborúban és békében is.

S ugyanez a küzdelmekben való bátor kiállás jellemzi a film hősét a szakszervezetekkel vívott harcban. Persze az alulnézeti perspektíva nem rejtheti el, hogy mennyi sérelmet, sebet oszt egy ilyen politikus. S hogy persze e csaták őt sem hagyják sértetlenül. A filmben jól érzékelhető, ahogy szétesik a család az anya politikai karrierjének előrelépéseivel. S a férj ki is mondja: az ambíció, a politikusokat belülről fűtő energiaforrás lesz a vesztük. Nyilvánvaló, hogy a nézőt az ilyen jelenetek nem hagyhatják érintetlenül. Döntenünk kell, ki mellé állunk: a hazája sorsát befolyásolni készülő anya, vagy a felesége eltávolodását sirató férj mellé. A film nem ítélkezik, de nem is leplezi el a konfliktusokat. Olyan, mint a BBC legjobb fénykorában. A tényekről ad hírt, az értelmezést a nézőre bízza.

Hogy aztán egy ilyen felfogású moziból lehet-e nagy film, kérdéses. Meryl Streep kétségtelenül tündöklik, intellektusa és női érzékenysége egyszerre működik a szerep megformálásában. Hogy képes-e valóban olyan karizmatikussá válni, mint amilyennek a film egy emlékezetes jelenete mutatja Thatchert, az vitatható. Hiszen ehhez valóban a hatalom csúcsának tapasztalatára, arra a bizonyos, máshol meg nem mutatkozó légritka levegőre volna szüksége – de persze maga e felvetés is naiv, mintha azt mondanánk, aki nem ölt embert, nem tudja eljátszani egy gyilkos szerepét. 

Meryl Streep a Vaslady címszerepében és Margaret Thatcher filmdrunk.uproxx.com

Összességében A Vaslady fontos film, amely lehetőséget ad a közelmúlt újragondolására, a brit és az egyetemes európai történelem átértékelésére, s persze mai dilemmákra is rávetíthető. De hogy a filmművészet is meg fogja-e őrizni, azt ma még nem tudhatjuk.

A Vaslady
színes, feliratos, angol életrajzi dráma, 105 perc, 2011 

rendező: Phyllida Lloyd
forgatókönyvíró: Abi Morgan
operatőr: Elliot Davis
producer: Damian Jones

szereplők: 
Meryl Streep (Margaret Thatcher)
Jim Broadbent (Denis Thatcher)
Harry Lloyd (Young Denis Thatcher)
Anthony Head (Geoffrey Howe)
Richard E. Grant (Michael Heseltine)
Roger Allam (Gordon Reece)
Olivia Colman (Carol)
Nicholas Farrell (Airey Neave)