Fekete Balázs

Egy új Európa-politika születésének vagyunk szemtanúi, mely nem véletlen, hogy Közép-Európában öltött testet az utóbbi években. Ezt az új felfogást eurorealizmusnak nevezem

kép forrása: http://ecrgroup.eu/

(Ez az írás nem felel meg a tudományos szövegekkel szemben támasztott követelményeknek, egyáltalán nem tudományos jellegű. Ez a szöveg (gondolat)kísérlet egy új politikai jelenség bemutatására és értelmezésére. A több éves újságolvasás és személyes beszélgetések mellett részben egy közép-európai nemzeti identitásokkal foglalkozó honlapra is támaszkodtam.)

 1. Brüsszeli értetlenség és egy új gondolkodásmód születése

 A 2004-es csatlakozást követően politikai értelemben nem teljesen az történt, mint amit a közép-európai államokat befogadó nyugati politikai elit és -közvélemény várt. Az új tagállamok természetesen sokszor hangsúlyozták európai elkötelezettségüket, kiemelték az uniós tagság politikai fontosságát és gazdasági előnyeit, és igyekeztek politikáikat és jogrendszereiket a lehető a legjobban összhangba hozni az uniós elvárásokkal. Ezzel párhuzamosan azonban a közép-európai országok közbeszédében megjelentek az uniós csatlakozással kapcsolatos szkeptikus hangok is; ezek a tagság árnyoldalait ecsetelték (pl. a nemzeti ipar hanyatlása és eltűnése, a piacnyitás fogyasztóvédelmi szempontból káros következményei, a nemzeti önállóság féltése a brüsszeli bürokrácia túlkapásaival szemben, az EU vezetését meghatározó neoliberális gazdaságpolitika kritikája, egyes vezető uniós politikusok és hivatalnokok tevékenységének vitatása).  

Ami igazán meglepő és – Brüsszelből nézve – sokszor érthetetlen lehetett, hogy ezek a hangok nem a politikai szféra szélső spektrumaiból, hanem gyakran vezető, a közvélemény és a választók széleskörű támogatását élvező politikusoktól érkeztek. Szemmel látható, hogy a brüsszeli elit nem képes ezt a helyzetet megfelelően értékelni és kezelni; vagy egyszerűen nem vesz tudomást az ilyen megnyilvánulásokról, vagy leegyszerűsítően szélsőségesnek minősíti ezeket és így kívánja kiszorítani a vitákból.

A következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy valójában egy új Európa-politika születésének vagyunk szemtanúi, mely nem véletlen, hogy Közép-Európában öltött testet az utóbbi években. Ezt az új felfogást eurorealizmusnak nevezem, ez a kifejezés alkalmas arra, hogy az Európa-politikák hagyományos skáláján – mely két végpontja az euroidealizmus és az euroszkepticizmus – is elhelyezzük ezt a megközelítést.

Természetesen nem egy politikai filozófiai igénnyel kidolgozott – alapelvekre és azokra épülő tételekre bontható – eszmerendszerről beszélünk, hanem arról, hogy közép-európai politikusok előszeretettel érvelnek egy többé-kevésbé jól körülhatárolható fogalomrendszerben, ha európai uniós kérdéseket is érintenek. Ezért elsőként azokat a legfontosabb alap-érveket kell meghatározni, melyek – eltérő intenzitással természetesen –megjelennek ezekben a megnyilatkozásokban és az érvelést tartalmilag meghatározzák. Ezek összessége alkotja a közép-európai eurorealizmus gondolati magját, mely az egyes országok Európa-politikájának megfogalmazásában eltérő intenzitással, de folyamatosan érvényesül.

2. Alaptételek

1. Az állam. Az eurorealizmus alapvető „mértékegysége” az európai politika szintéren az állam. Az Európai Unió fejlődését és politikáit az önálló államiság, és nem valamiféle elképzelt, jövőben alakot öltő föderáció, irányából közelíti meg és értelmezi; az államot mint a közpolitikai célok megvalósítására hivatott intézményrendszert és a politikai önállóság szimbólumát nélkülözhetetlennek tartja. Ennek fő oka leginkább történelmi és érzelmi, nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt két évszázadban a közép-európai országok többször megélték önálló államiságuk elveszítését, vagy jelentős korlátozását (gondoljunk Lengyelország többszöri „felosztására” a 18. század és a 20. század második fele között, vagy Szlovákia modern történelmére). A történelmi tapasztalatok miatt az eurorealizmus tehát tart az államok feletti – birodalmi – politikai kísérletektől, és ezért szkeptikus az integráció további politikai kiterjesztésével, a politikai unió elmélyítésével kapcsolatban.

2. A nemzet. Az eurorealizmus szemében Európa kulturálisan sokszínű történelmi jelenség, és ezért kiemelt szerepet tulajdonít a nemzeteknek Európa jelenkorában. Az állami önállóság a nemzeti önállósággal is szorosan összekapcsolódik, így a nemzeti lét megőrzése szintén politikai programja középpontjában áll. Az eurorealizmus kulturális értelemben nemzetelvű, az egyes nemzeti kultúrákra önértékként tekint, és a jelenkori kulturális tendenciákat – pl. összeurópai identitás megteremtésére irányuló projektek, az amerikai tömegkultúra hatásának növekedése – a nemzeti kultúrák védelmének irányból értelmezi és ítéli meg.

3. Integrációs elkötelezettség. Tisztán látható, hogy aközép-európai eurorealizmus Európa-párti. Nem kérdőjelezi meg az integráció létjogosultságát és eredményeit az euroszkeptikusokkal ellentétben, hanem elkötelezett az integráció mellett. Azonban, ez nem jelenti az európai politikai folyamatok kritikátlan elfogadását, különösen napjainkban, amikor az integráció jövőjéről és perspektíváiról éles viták zajlanak. Jövőképe szempontjából – az előbbiekkel összhangban – az eurorealizmus szemben áll az Unió további föderalizációjával, az euroidealisták egyik fő követelésével az „egységes Európa” megteremtésének érdekében, mivel abban az önálló államiság és nemzeti lét veszélyeztetését látja. Másrészt, az integrációt pragmatikusan közelíti meg, azaz a nagyívű elképzelések helyett – pl. teljesebb politikai unió, közös külpolitika és hadsereg, bankunió, egységes európai identitás – inkább az egyes szakpolitikai részletkérdésekre koncentrál, különösen azért, mert e kérdések szintjén lehet értelmesen megvitatni és ütköztetni a különféle, igen szerteágazó nemzeti érdekeken alapuló álláspontokat és kompromisszumra jutni – és ezzel ténylegesen fejleszteni az integrációt.

4. Nemzeti érdek. Az eurorealizmus, összhangban a modern politikai gondolkodással a nemzeti érdeket tartja az európa-politika iránytűjének. Az egyes átfogó vagy szakpolitikai kérdéseket a nemzeti érdek irányából értékeli, minden egyes esetben azt keresi, hogy vajon az adott probléma hogyan ítélhető meg a nemzeti érdek szempontjából és milyen lépések lehetségesek a nemzeti érdek által kijelölt, egyes esetekben igen szűkre szabott, térben. A nemzeti érdek következetes hangsúlyozása és érvényesítése természetesen konfliktusokat szül, mind az államok, mind az uniós intézmények és az államok között. Azonban e viták nem feltétlenül csak destruktívak; részben ahhoz járulnak hozzá, hogy a közép-európai országok minél markánsabb politikai arcélt alakítsanak ki az uniós politika terében, másrészről a nemzeti közvélemény szemében is tematizálják az uniós politikát, és így a vitákon keresztül közelebb viszik az Uniót is a tagállamok lakosaihoz. Végső soron az eurorealizmus az európai politikát nem egy egyoldalú a központ és neki alárendelt államok viszonyrendszereként fogja fel, hanem azt a nemzeti és az uniós célok összeütközése terének tekinti, és itt próbálja nemzeti érdekeit viták, konfliktusok és kompromisszumok segítségével érvényesíteni.

5. Értékelvű politika. Látható, hogy az eurorealizmus elszakadt az utóbbi évtizedekben Nyugat-Európára jellemző technicista politikai felfogástól, mely a politikát különféle, gyakran számokban is jól kifejezhető szakfolyamatok és azokra adott technicizált válaszok összességeként fogta fel. Az eurorealizmus számára a politika – az előbbiek mellett – értékelvű politikai cselekvést is jelent. Az egyes országok értékpreferenciái természetesen eltérnek egymástól, de a nemzet, a nemzeti identitás és önállóság, a kulturális értékek, a család, a szocialista múlt megítélése mind-mind központi szerepet kap a politikai értékek meghatározásánál.

3. Az Európa-politika szélsőségei között

Az egyelőre még kevéssé kiforrott kontúrokkal rendelkező új Európa-politikai gondolkodásmódot nem lehet képviselőinek a nemzeti politikai térben elfoglalt pozíciói alapján értékelni, hanem azt az összeurópai politikai mező irányából kell vizsgálni. Széles körben osztott kiindulópont, hogy az Európa politika két, hagyományos végpontja az euroidealizmus és az euroszkepticizmus.

Az előbbi, a két világháború közötti időszakra és különösen Coudenhove-Kalergi gróf munkásságára visszavezethető felfogás egy Európai Egyesült Államok kialakítását és az európai démosz megteremtését szorgalmazza, és így politikai céljait a még szorosabb integrációnak rendeli alá. E felfogás fő támogatói a nyugat-európai gazdasági- és politikai elitekből kerülnek ki, továbbá az Európai Unió intézményeiben dolgozó hivatalnokok többsége is ide sorolható. A nagy európai pártcsaládokat áttekintve a baloldali, a liberális és néppárt soraiban találhatjuk e gondolat képviselőit.

Az euroszkepticizmus az Európa-gondolat múltba visszavágyó ellenzői körében alakult ki, merítve a nyugat-európai szélsőjobb és –baloldal örökségéből, és az ezredfordulót követően egyre markánsabb és szélesebb körű politikai képviselettel rendelkező mozgalommá vált. A 2014-es parlamenti választásokat követően több mint száz, e felfogáshoz valamilyen szálon kötődő jelölt jutott az EP-be (2009-ben 58, 2014-ben 108, akik közül 58 a hat alapító tagállamból érkezett), mely egyértelműen jelzi az EU növekvő elutasítottságát. Noha az euroszkeptikus alapállás leginkább a jobboldali radikalizmushoz kötődő pártok gondolkodásmódjára jellemző, és ez a legláthatóbb is (pl. A Szabadság és Demokrácia Európája frakció az Európai Parlamentben); a nyugat-európai kommunista pártok legtöbbje is ugyanilyen meggyőződést vall az EU-t neoliberális politikai képződménynek tekintve.

Ha a vegytiszta euroidealizmust és –szkepticizmust az EU-hoz való politikai viszony lehetséges skálájának két végpontjának tekintjük – elfogadva természetesen azt, hogy a valóságban az egyes országok, pártok politikája mindig e végpontok között helyezkedik el, és így tisztán egyik irányzathoz sem sorolható – akkor a közép-európai eurorealizmus helye valahol e skála középtartományában lehet. Az euroidealizmustól megkülönbözteti markáns föderalizáció-ellenessége és integráció-kritikája, míg a szkepticizmustól elhatárolja integrációpártisága és a nemzeti érdeken alapuló kompromisszumkészsége.

4. A jövő

Még nem láthatjuk tisztán azt, hogy a közép-európai eurorealizmus milyen szerepet játszhat az Európa-politika elkövetkezendő évtizedeiben. Egyelőre annyit állapíthatunk meg, hogy a nyugat-európai politikai erők is felismerték létezését, és eltérő válaszokat kezdenek adni az általa megjelenített kihívásokra. Vannak, akik verbálisan – a címkézés módszerével – megkísérelték a szélsőségek oldalára szorítani és ezzel kizárni a hagyományos politikai térből (lásd pl. az EP liberális és egyes baloldali politikusait), mások pedig saját politikai érdekeik mentén próbálják meg becsatornázni energiáit (lásd pl. az Európai Néppárt vagy az Európai Konzervatívok hozzáállását). Azaz, a közép-európai eurorealizmus már megmozgatta a hagyományos európai politikai teret, és nehéz azt feltételezni, hogy ez a mozgás, feltehetően hasonló intenzitással, ne folytatódna tovább.

Érdemes még egy összefüggésre felfigyelni. Az integráció kezdetén, az Európai Szén- és Acélközösség (1952) és az Európai Gazdasági Közösség (1957) alapítását követő időszakban a realizmus szintén erős pozíciókkal rendelkezett a kezdődő európai integráció politikai gondolkodásában. Ez a realizmus a politikai integráció nehézségeinek felismeréséből és a lépésről-lépésre történő gazdasági integráció sikereiből táplálkozott. Nem túlzás azt állítani, hogy az integráció első évtizede (1952-1963), mely lerakta a további eredmények intézményi alapjait, alapvetően realista kiindulópontokra épült. Különösen beszédes ebből a szempontból az integrációt szimbolikusan elindító Schuman-nyilatkozat (1950) ötödik mondata: „Európát nem lehet egy csapásra felépíteni, sem pusztán valamely közös szerkezet kialakításával integrálni. Konkrét megvalósításokra, de mindenekelőtt a tényleges szolidaritást megteremtésére van szükség.” Ez a szemlélet tette lehetővé a sikeres intézményépítést és későbbi – többször elakadó, de mindig, különféle kompromisszumok után, tovább folytatódó fejlődést, mely a Maastrichti Szerződéssel az Európai Unió – azaz a politikai integrációt megtestesítő intézmény – születéséhez vezetett 1992-ben.

Természetesen nem lehet semmilyen egyenes párhuzamot vonni az alapító atyák és a közép-európai eurorealizmus politikája között, de megállapíthatjuk, hogy a közép-európai eurorealizmus térnyerése az elmúlt évtizedek integrációs eufóriáját követen akár egy földönjáró, a huszonnyolcak Európájának valóságát figyelembevevő pragmatikus Európa-politika újjászületését jelenti. Politikai értelemben, konzervatív szemmel, pedig talán ez a válság egy legfontosabb hozadéka.