Hörcher Ferenc

A harmadik Orbán-kormány új külpolitikát hirdetett meg. Ez az írás ezzel az iránnyal vitázik. Úgy tűnik ugyanis, hogy legalább két fontos szempontból eltévedt az új diplomáciai vezetés.

Egészen kivételes lehetőség egy politikus életében, hogy két teljes terminus leszolgálása után harmadszor is bizalmat szavaztak neki a választók. Ám a tapasztalt politikus tudja, hogy megszerezni a hatalmat bizonyos szempontból könnyebb, mint megtartani és jól gazdálkodni vele.

Meggyőződésem szerint az Orbán-kormány, részben a kényszerhelyzetből kifolyólag – a kormány-alakítással párhuzamosan két további választási kampányt kellett lefolytatni –, nem tudott sikeresen nekiugrani ennek a harmadik terminusnak. Úgy gondolom, hogy már a kormányszerkezetben is túl nagy kockázatot vállalt a miniszterelnök – a kancellária-miniszterre nyilvánvalóan túl sok hatáskört testált.

Ám ez alkalommal csak egy részterülettel szeretnék foglalkozni. A külügy kérdésével. Úgy látom, hogy itt legalább két fontos ponton hibáztatható az újonnan felálló külügyi vezetés stratégiája. Nem foglalkozom a miniszter személyével (bár meggyőződésem, hogy hibás döntés volt őt ilyen fiatalon ebbe a pozícióba emelni), s a szervezet átalakítás vitatott eljárásával sem (bár meggyőződésem, hogy főleg egy tapasztalatlan vezető esetében több mint hiba rögtön munkába állását követően 100 emberétől megválni). Politikai filozófusként inkább a tárca stratégiája érdekel. Két szempontból szeretném kritizálni azt:

-          szerintem hibás a hipotézis, hogy a külügyet háttérbe kell szorítsa a külgazdaság,

-          s hibás az a nézet is, hogy a nemzeti érdeket követve lehetséges lenne valamifajta hinta-politikát folytatni.

Lássuk egyenként a két tételt.

Ami a külügy és a külgazdaság viszonyát illeti, mondhatni, konzervatív álláspontot képviselek. Úgy gondolom, a diplomácia olyan szakma, amelynek évszázados, sőt évezredes hagyományai vannak. E hagyományokat figyelmen kívül hagyni botorság. A nemzetközi kapcsolatok ugyanis, akár két állam egymás közti viszonyáról, akár multilaterális viszonyrendszerről beszélünk, nagyon is gondos politikai elemzést igényelnek. Ebben a mindenkori mérlegelésben nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszik  a külgazdaság. Ám egyáltalán nem tartom helyesnek, ha ez utóbbi válik dominánssá, és háttérbe szorítja a klasszikus diplomáciát. Hiszen gazdasági kapcsolatok ápolásának vagy fejlesztésének is alapfeltétele a jó diplomáciai viszony, s hiába sikerül tető alá hozni egy gazdasági megállapodást, ha megvalósításához nem állnak rendelkezésre a szükséges külpolitikai feltételek. A nagykövet a küldő országot képviseli állomáshelyén, márpedig a küldő országot sem a gazdasági miniszter vezeti, hanem a miniszterelnök. Az ő képviseletében külpolitikusoknak kell eljárniuk, akiknek munkáját persze minden követségen megfelelő gazdasági szakembernek, esetleg szakembereknek kell segíteniük. Ha nem így áll a helyzet, s megfordul az erőviszony, az olyan, mintha fordítva ülnénk a lóra: nem a gazdaságnak kell meghatározni a politika irányvonalát, hanem a politikának kell meghatároznia a gazdasági intézkedéseket. Ezért tűnik elhibázottnak az az érvelés, hogy ha Németország gyümölcsöző gazdasági kapcsolatokat ápol Oroszországgal, akkor mi mért ne törekedhetnénk erre. E felvetés ugyanis figyelmen kívül hagyja, hogy a németek ehhez megteremtették a megfelelő külpolitikai feltételrendszert, ami számunkra egyszerűen nem áll rendelkezésre, s ha nem is törekszünk a külpolitika eszközrendszerével megágyazni a gazdasági mozgástér növelésére irányuló lépéseknek, esélyünk nem lesz a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére sem.

 Ennél is fontosabb talán a másik kritikus pont a tárca új felfogásában. Úgy tűnik, az új vezetés szerint a nemzeti érdekre hivatkozva könnyedén feladhatók a természetes szövetségesekhez fűződő kapcsolatok (lásd a lengyel és az észt relációt), s a történeti tapasztalatokat is háttérbe szoríthatják a nemzetgazdasági érdekek (például az oroszokkal való viszonyban). Kifejezetten tévesnek tűnik számomra az a nézet, amely szerint nincsenek hosszú távra lefektetett külpolitikai elveink, melyek bizony választási ciklusokon túlnyúlóan is meghatározzák az ország nemzetközi tájékozódását, történeti vagy elvi alapon. E felfogás úgy gondolja, hogy minden meglévő kapcsolatot az érdekkalkulussal kell végigszámolni, s ha nem mutatható ki a pozitív szaldó, akkor az adott reláció felbontható, értéktelen, beáldozható egy gyümölcsözőbbnek ígérkező másikkal szemben.

Valójában azonban a külkapcsolatok ápolásának eredménye nem rövid távon számolandó. Kifejezetten olyan politikai viszonyról beszélünk, amelyben a hosszú távú megbízhatóság, szavahihetőség, kiszámíthatóság elsőrendű fontosságú. Hiszen az államok nem láthatnak bele egymás belügyeibe, így a velük kapcsolatos beállítódásokat csak a tényleges politikai megnyilvánulásokból tudják kikövetkeztetni. Ha pedig egy állam hol így, hol úgy viselkedik, akkor nem lesz világos, mit is akar. Az ilyen pedig nem megbízható partner a nemzetközi kapcsolatok világában. A nem megbízható partnerrel pedig nem csak a külpolitikában lesz óvatosabb a másik fél, hanem kölcsönösen kedvező gazdasági kapcsolatokat sem fog kezdeményezni.

Összességében azt kell mondanunk, hogy elhibázott mind a tisztán érdek alapú kalkuláció, amely hintapolitikára vezet, s így kiismerhetetlenné teszi az országot partnerei számára, mind pedig a külgazdaság előtérbe helyezése az évszázados szabályok szerint zajló külpolitikával szemben. Hiszen ha a belpolitikában nem a gazdaságé a primátus, akkor miért lenne ez másképp a külső viszonyok ápolásában? Hiszen könnyen belátható, megfelelő külpolitikai stratégia nélkül nem remélhető a külgazdasági pozíciónk erősödése sem, s hiába tűnnének fel mégoly ígéretes külső gazdasági partnerek, ha a velük folytatott gyümölcsöző kapcsolathoz nem tudjuk megteremteni a külpolitikai feltételrendszert.